A Z-generáció királynője az idei Sziget-en egy lemeztelenített intenzív interakciót hozott létre a közönségével
1 óra 15 percnél Billie egy széken ülve, két dal között arra kéri a közönségét, hogy akkor most együtt csukják be a szemüket és vegyenek mély lélegzetet. Rövid meditáció, ami előtt arról beszélt, hogy a szeretet a legfontosabb, hogy öleljük meg egymást és igyekezzünk megélni az itt és most pillanatot. Legyünk jelen. A mély lélegzés pedig egy összekötő híd volt a rá következő számhoz, a “When the party’s over”-hez. Ehhez a dalhoz azonban úgy jutottunk el, hogy a piros fényekben ugráló Billie - az első két számnál biztosan e szín dominált, majd még néha-néha visszaköszönt -, olybá’ tűnt, mintha a pokol bugyraiban, a démonok között birkózna azért, hogy megmutassa, itt is létezik a mennyország. A piros sapka a népszerű énekesnő fején, a 99-es számmal ellátott Famous felirattal lévő mez póló teljesen szinkronban volt a minimalistán lehozott, mindenféle csili-vilitől mentes színpadi berendezéstől. Valójában érezhető volt, hogy ez a lány, aki a hosszú színpadon is a közönség között ugrál, egyszerűen csak csatlakozni szeretne, egybeolvadni a közönségével. Nem szeretne többet, mint eggyé válni az emberekkel. Nem szeretné elrejteni a baklövéseit, vagy azt, hogy ő is hibázik, ahogy mindenki: a harmadik szám elején például belenevet a mikrofonba, mert észrevette, hogy elrontotta.
(photo credit: Anita Festy)
A dalszövegei a valóságról, az érzésekről, az emberi és önmagunk kapcsolatáról szólnak, így nem volt megdöbbentő, hogy amikor beszélni kezdett a színpadon, a közönség soraiban olyanokat mondtak, hogy “imádom a személyiségét”, “imádom azt a szépséget ahogyan és amiről képes beszélni.” Mert Billie két szám között sem okozott csalódást, és olykor a tőle megszokott nyers őszinteséggel beszélt az éppen következő dalszövegéről, a belső vívódásokról vagy csak úgy őszintén az éppen megélt gondolatait foglalta össze hangosan. A halott bolygón nincs zene kivetített feliratnál a még csak 21 éves lány a Föld megvédéséről beszélt, hogy óvjuk azt, amin élünk, hiszen ha nem vigyázunk rá, akkor min fogunk élni majd? S amiért a bolygónk nincs biztonságban, nincs a lehető legjobb formában, azért csak és kizárólag mi tehetünk, mi vagyunk a hibásak. A Föld mellett az is szóbakerült egy-egy mondatban, hogy vigyázzunk egymásra éppúgy, ahogy önmagunkra, majd azzal folytatta, hogy mindig álljunk ki egymásért. Billie azt is hozzátette, hogy reméli itt a Szigeten, a koncert közben is mindenki biztonságban van, hogy mindenki komfortosan érzi magát. És felcsendült az “everything i wanted.”
(photo credit: Anita Festy)
De vajon a népszerűség s a hatalom mennyire ad plusz löketet ahhoz, hogy az emberre figyeljenek? Vajon mennyire befolyásolja az érzelmeinket az, hogy a másik éppen hol áll vagy éppen mennyire megy szembe a tömeggel? Hogyan befolyásolja az önmagunk helyzetét az, hogy látjuk, a másik ember mennyire hangos, hogy mennyire képes önmagát képviselni? Mennyire vagyunk hajlamosak hagyni, hogy mások viselkedése és önmagának marketingelése határozza meg azt, hogy mi hogyan álljunk önmagunkhoz? Mennyire befolyásolnak minket mások ahhoz, hogy mi képesek vagyunk-e hangosan kiállni magunkért egy-egy szituációban vagy épp nem? Hol kezdődik az extrováltság szabadsága az introvertáltság szabadságával? Ott tudod önmagadat adni, ahol nem bántják a békédet.
A még mindig csak 21 éves énekesnő 15 éves korában robbant be a zeneiparba, és iskolásként magántanuló státuszban volt, tehát nem járt iskolába. 11 éves korában kezdett el saját számokat írni. Amikor a hip-hop táncot abba kellett hagynia sérülés miatt, akkor jött el számára egy igen drasztikus depresszió, amiről nyíltan és őszintén beszél évek óta. A Billie Eilish családban hasonló a normális, mint mondjuk Beyonce-nál: a család egyenlővé válik a managementtel, hiszen a szülei és a testvérei is kiveszik a maguk részét az énekesnő karrierjében.
De vajon mennyire egészséges a munkát ennyire szorosan összefűzni a családdal?
Ahány ember, annyi válasz érkezne erre a kérdésre: van, aki hevesen és kapálózva ellenkezne, miszerint nincs az az Isten, hogy ő a szüleivel, a közeli családjával bármilyen vállalkozásba fogjon. Van, aki senki másban nem bízik annyira, mint a saját családjában, de olyan is van, aki azt mondaná, hogy legalább családban maradna és nem veszne kárba egyetlen megkeresett pénz sem. Billie valószínűleg gyerekkora óta ezt látta maga előtt, így a legtermészetesebb dolog lett a számára a család fontossága: az, hogy bármi van is, de rájuk mindig számíthat. Hogy együtt mindent megoldanak.
Valljuk be, valamilyen szinten ez lenne a legideálisabb állapot: az, ha mindenkinek tökéletes kapcsolata lenne a saját családjával, és tudnák, hogy ha össze is vesznek, akkor sem szabadna örökre haragot tartani. Megbeszélni mindent lehet, de ha túlságosan sok sérülést hordozol magadban és ezek feldolgozásáért semmit sem tettél még, akkor megbeszélni sem lehet helyesen a kialakult szituációkat. Például az is igaz, hogy aki képes bosszút kiagyalni és véghez is vinni, abban semmiféle önmagába nézés és trauma-feldolgozás nem kezdődött még el. Billie-n látszik, hogy megtanították neki az egészséges hozzáállást az érzelmek kinyilvánításához: hogy tisztában van azzal, hogy a kezelésük szükséges az önazonossághoz, bár ehhez valószínűleg az tette le az igazi követ, hogy volt a fentebb említett időszaka, amikor nagyon is közelről látta a gödör alját, önmaga határainak a legeslegvégét. Amikor volt, hogy azt hitte, nincs tovább.
Az utolsó előtti “bad guys” száma után következett a “happier than ever”: még így az utolsó hat percben is egy teljes összegzést nyújtott, a másfél órás koncert rövid összefoglalóját eme két dalával, miszerint az élet egy hullámvasút, de nem jobb élvezve elveszni benne, mint aggódni a túlélésén?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez