A barátság sem bír el mindent
Volt már köztünk mosolyszünet, és volt már, hogy nem értettünk egyet.. de ez most más. Furcsa dolog ez, mert haragot nem érzek, és még csak azt sem merném kijelenteni, hogy óriási veszekedés előzte meg azt, hogy már nem vagy itt. Egyszerűen nem bírt el több fájdalmat a barátságunk.. így szépen lassan elmúltunk.. Hazudnék, ha azt mondanám, nem láttam előre..
Pontosan tudtam, a reggeli üzeneteidből, és a mosolygós emoji-k mögé rejtett odaszúrásaidból. Tudtam, hogy te már más irányba indultál. Én pedig, most, először, engedtelek elmenni..
Engedtelek, mert fájt. Fájtak a szavaid, fájt, hogy nem örültél velem, és fájt, hogy nem tartottál ki. Fájt, hogy az őszinteséget felváltották a képmutató, felszínes mondataid. Fájt, hogy azt hitted mindent elbírok, és fájt, hogy a saját önzésed annyira elvakított, hogy engem nem akartál már látni. Fájt, mert én sosem tudtam volna eldobni a barátságunkat. Fájt, mert pontosan tudtam, hogy benned ekkor már nem a megoldásra való törekvés dolgozott, hanem az, hogy egyre nagyobbat üss. Míg végül olyan ponton talált el az ütésed, ahonnan már nem volt visszaút..
Fáj, mert ismerlek, és tudom, hogy nem ez volt a célod.. csak szokás szerint nem gondolkodtál előre.
De a legjobban az fájt, hogy hiába próbáltam még ekkor is megfogni a kezed.. erre a barátságra már csak én akartam vigyázni.
Az okát a mai napig nem tudom, pedig elhiheted, jó néhány kávén túlvagyok már a válaszkereső bögrémből. Néhanap, amikor felidézem a hangos nevetéseinket, megnézem a számtalan videóinkat, még inkább elöntenek a kérdések: Miért? Hogyan? Ennyit ért? Vajon jól vagy? Hiányzom?
Aztán, előveszem az utolsó üzeneted, amit küldtél, és pontosan látom, hol törtünk el. Annyiszor elolvastam már ezeket a sorokat, és ismersz.. levonom a megtanulandó leckét, mindenből.
Így, hála Neked:
Egy életre megtanultam, mi az, amit a legszorosabb barátság sem bír ki.
Nem viseli el az önzést, az álszentséget, az irigységet és a bántást. Mert egy barát nem bánt, nem vezetik önös érdekek, és sosem irigy a másik boldogságára.
És Te ilyen barát voltál.. egyszer, régen, amikor a kedvenc zenénkre a bögréből együtt kávéztunk. De időközben – valahol a postaládámba szó nélkül bedobott lakáskulcs pillanatában - megváltoztál, én pedig nem húztam meg elég erősen a határaimat. Hagytam, hogy a barátságunk annyi ütést kapjon, amennyit már nem bírt el..
Így lettünk mi is csak átutazók egymás életében ..
Átutazók, akik a legnehezebb években annyira szorosan fogták egymás kezét, hogy aztán muszáj volt elengedni azt..
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez