A krónikus önszeretethiány tönkreteheti az életed
A nárcisztikusok a leggyakrabban krónikus önszeretethiányos párt találnak maguknak, aki azt tanulta meg, hogyan hangolódjon rá mindig mások igényeire és szorítsa háttérbe önmagát. Ez a két „típus” mágnesként vonzza egymást. Ross Rosenberg velük kapcsolatban alkotta meg az „emberi mágnes szindróma” fogalmát. Azonos című könyve hamarosan magyarul is megjelenik. A nárcisztikusnak és a krónikus önszeretet-hiányban szenvedőnek ugyanúgy egy alapvető szégyenérzet van a személyisége alapjánál. Mindketten olyan légkörben nevelkedtek, ahol azt szívták magukba, hogy önmagukban, önmagukért nem elég jók. Csak míg az önszeretet-hiányos a lénye mélyén lévő szégyent, magányt és ürességet úgy próbálja érzésteleníteni, hogy másokért él, addig a nárcisztikus másokat a saját igényei kielégítésére használ, miközben képtelen valódi együttérzésre, odafigyelésre, szeretetre.
Egy ilyen páros gyermeke is általában vagy önszeretet-hiányos, vagy nárcisztikus lesz, és felnőttként megtalálja a hozzá illő „mágnest”. Így öröklődik generációról generációra a krónikus önszeretet-hiány.
Mi a kiút a krónikus önszeretethiányból?
A gyógyulás hosszú és sok türelem kell hozzá. Sokszor már az is nehéz, hogy felismerjük a problémát. Ha valakinek egész addigi életét áthatotta az a meggyőződés, hogy önmagában nem elég jó, neki ez lesz a természetes, és fel sem merül benne, hogy élhetne másképp: megfelelési kényszerek, önfeláldozás és önmaga kényszerű alárendelése nélkül.
Ha valaki mégis eljut oda, hogy segítséget kér, hosszas önismereti munka szükséges ahhoz, hogy a személyisége mélyén lévő szégyenérzethez és magányhoz eljusson – hiszen pont ez az, amit nagyon nem akar érezni. Ezt fedik el a párkapcsolatok, a munka és/vagy a betegségek, testi tünetek.
A gyógyulás ott kezdődik, amikor valaki hajlandó találkozni a legrejtettebb, legfájdalmasabb, tudattalanba száműzött érzéseivel, megismeri és elismeri a belső gyermeki énje szenvedéseit, és felnőttként felelősséget vállal azért, hogy begyógyítsa a sebeit.
A szomatodráma játékokban épp ezt tesszük. Megnézzük, mi van a testi vagy életvezetési tünetek mögött, közel megyünk a fájó érzésekhez, és engedélyt adunk, hogy érezzük őket. Az addig elnyomott, lenyomott érzések felszínre kerülése, felszabadulása elgördíti az akadályokat a gyógyulásunk útjából.
Együttérzővé válunk a belső gyermekünkkel, önmagunkkal, megismerjük a sorsunkat, beintegráljuk a traumáinkat, és ez szép lassan képessé tesz minket arra, hogy elkezdjünk úgy bánni magunkkal, ahogy talán soha senki nem bánt velünk: együttérzően, szeretettel, gondoskodással, türelemmel, a határainkat tiszteletben tartva és óvva. Ha ezt az érzést megtapasztaljuk, többé nem lesz igényünk a bántalmazó, elnyomó kapcsolatokra, és nem a megfelelési kényszer fogja hajtani az életünket. Az „elég jó” is elég jó lesz, és egy sokkal nagyobb harmóniában, az (ön)szeretetünkben növekedve élhetjük tovább az életünket.
További írásaimat a Facebook oldalamon, valamint a honlapomon olvashatjátok.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez