A múlt örömteli pillanataiba visszavágyni
Éveken át a reggeli kávét, Hozzá bújva kortyolgattam, míg Ő álmos mozdulattal, magához vont, és ebben a reggeli csendes megszokott rituáléban minden nap olyan békésen kezdődött. De Ő már nincs. Ő is csak a múlt része lett. De szeretem felidézni ezeket a pillanatokat. Kissé fájdalmas, és gyötrő, mégis kellemes.
A múlt örömteli pillanataiba visszavágyni természetes jelenség. A múltba révedve felerősödnek a régmúlt érzések, és felértékelődnek az átélt élmények, az ölelések, a nevetések, a csókok, minden. Ott él bennünk elevenen a múltunk. Bármikor, amikor a kedvünk tartja, a belső mozinkban levetítünk egy kisfilmet. De ahogyan az évek telnek, egyre jobban kell a kisfilm alakjaira fókuszálni. Mert homályosul a kép, és egyre inkább már csak az érzések idéződnek fel pontosan.
Van, hogy boldogságunkban repülünk vissza a múltba, van, hogy a szomorúságunk hajt oda.
A múlt fájdalmas részeiből maradjon meg a tapasztalat, alakuljon bölcsességgé, de a többi része az a hely és idő marad, amely az életünk boldog eseményeit hivatott őrizni, ahová időnként visszavágyunk, amelyeket felidézve egy káprázatos utazás résztvevői lehetünk újra és újra, hiszen a múltunk a miénk. Megfoghatatlan, mégis a legértékesebb tulajdonunk, hiszen a múltunk az életünk, annak minden hozadékával együtt.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez