A nők elleni erőszakról
De ebbe nem gondolunk bele. Elfordítjuk arcunkat, és becsukjuk a fülünket. Nem vagyunk hajlandók észrevenni az elkenődött sminket, melyet két sírás után sebtében próbáltak rendbe hozni. Az oda nem illő sálat a negyven fokos melegben, ahogy a fojtogatás kék-lila zúzódását palástolja. A sántikáló, görnyedt testet, a cikázó tekintetet, az el-elcsukló hangot, a zavaros, mély szomorúságot rejtő tekintetet. Nem vesszük észre az enyhe idegességet, a finom idegrángást a másikon, mikor ilyen témára terelődik a szó. Nem vesszük észre a másik összerezzenését, amikor felemeljük a hangunkat. Az erőszakról nem illik beszélni. Aki beszél róla, nyilvánosan felkínálja magát a közvélemény két táborának, hogy kettészakítsák. Azok a nők, akik beszélnek és kiállnak azokért, akik nem szólhatnak, nem valami istenek, akiknek könnyebb harcolni. Azok a nők még nem mondtak le magukról. Még küzdenek azért, hogy összekaparják a méltóságukat. Küzdenek azokért a nőtestvéreikért, akiket mind mélyen ismernek magukban. Küzdenek azokért a reménytelenné száradt lelkekért, akik szemében már kihunyt a reménysugár. Szót emelnek az ellen a rendszer ellen, amely büntetlenül hagyja a megtorolhatatlant.
Én sosem kizárólagosan a férfit ítélem el. Sosem emelem piedesztálra a nőt a férfi ellen, mert ez nem a férfi univerzális hibája, hiszen hallhatunk az ellenpólusról is. Én érthetetlenül állok az előtt, hogy milyen cselekmény késztethet embereket arra, hogy emberek legalapvetőbb mivoltját, a saját nemiségüket alázzák meg. A teremtés szentségébe taposnak két lábbal, pusztán azért, mert tovább örökítik a saját gyarló családtörténetüket, vagy pedig útközben valaki kirúgta az egyik kereket alóluk. Nem védem az erőszaktevőket, de ha hideg racionalitással, szenvtelen hidegvérrel tervezik meg erőszakos cselekedetüket, akkor is látom, hogy valami komoly gond van a fogaskerekek közt. Sosem tudhatjuk meg, mi lapul az őrület határán túl. Az készteti őket cselekvéseikre, hogy ezáltal valakik lehessenek. Dominánsak, hogy megtorolják az áldozaton az ő áldozatiságukat. Vagy erőszakosak, mert másban nem lelnek örömet, csak a legyőzésben.
A másik személy ellen elkövetett erőszak, kiváltképp, ha nagy fizikai és mentális különbség van a felek közt, megbocsáthatatlan bűnnek számít sokunk szemében. Azok az áldozatok, akik idővel meglátják a durvaság mögött rejlő okokat, akik a történtek ellenére is képesek voltak szerető lelkekké visszaalakulni, hogy a környezet ne szenvedjen kárt az ő kárukból, akik minden erőszakosság ellenére képesek megőrizni a méltóságukat, vagy felépíteni a semmiből – a legnagyobb megmérettetések nyertesei. Mert elvehetnek mindent tőlünk, nőktől – a testünket, lelkünket, méltóságunkat, szeretetünket, önszeretetünket, józan eszünket – attól, még a teremtés bennünk kezdődik. És ha valaki, akkor a nő lesz az az erő, aki képes megbocsátani akkor is, ha feldolgozhatatlan a fájdalom, mert a női erő képes transzformálni szeretetlenséget ezen a világon. És a nők egymást emelik az úton, ezért szólalnak fel. Lássuk, hogy nem vagyunk egyedül az erőszakkal szemben. Ismerjük fel, hogy bármi is történt – képesek vagyunk mindig önmagunkért tenni. Mert hiába gyalázzák meg a nőt, a nő még összetörve is önmaga marad. A szíve mélyén betörhetetlen őserő, melyhez sosem kap kulcsot a férfi.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez