Ahhoz, hogy rátalálj a megfelelő emberre, először neked kell megfelelővé válnod
Mindaddig mérgező emberi kapcsolatokba botlottam, lehúzó kapcsolatok spiráljában topogtam egy helyben, amíg nem volt békém, nem volt lelki egészségem. Addig csak az üreseket, és a ragadozókat vonzottam, akik körém tekerték édes-mézes indáikat, aztán csak fulladtam tőlük, de időbe telt, amíg végre mély levegőt tudtam venni, és kilélegeztem irányukban a közönyt. Mire téged megtaláltalak, már kigyógyultam belőlük. Készen álltam valami újra, és újra széppé, szerethetővé, vonzóvá varázsolódtam, csak úgy önmagamtól, nem ragyogtatott egyetlen férfi sem. Az egyedüllétemben tettem szert emberismeretre, önismeretre, önbizalomra, önszeretetre.
Olyan emberek társaságát kerestem, akiknek már megvolt, amit én szerettem volna. Akik lelki egészségben, szépen, boldogan, békében éltek önmagukkal. Az üresek csak az ideális párkapcsolatot hajszolják, de valójában nem állnak semmire sem készen, és csorbult egojuk gyógyulását, sebesült önbecsülésüket mind a szerelemben akarják kúráltatni. Pedig a párkapcsolat nem terápia, nem önbizalomerősítő tréning, és nem gyógyír magány ellen.
Önmagam legjobb verziója voltam melletted, és ha akarod, mondhatom, hogy érted, miattad ragyogtam. Amikor elmentél, csak a szépet vitted el belőlem, nem tiportál a lelkembe, és én nem ültem zokogva a sarokban, friss sebeimet nyalogatva. Nem loptad el a napfényt, a falon táncoló napsugarakat a redőny résein át. A távozásoddal nem borult teljes napfogyatkozás a világomra. Nem osztottad két részre az életteremet, hogy az egyikben túl világos legyen, mert teletuszkolom a rólad szóló emlékekkel, a másikban pedig vaksötét, ahol én talajt vesztve, tapogatózva kapaszkodom a fájdalomindákba.
Nem kaptam tőled halálos szívlövést, csak egy búcsú ölelést, amit elteszek emlékül, mert veled lettem felnőtt, és veled tudtam végre megszeretni önmagam.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez