Amikor jön a vihar, megfogjuk egymás kezét - avagy Pásztor Anna volt a legutóbbi vendég a Hajógyár színpadán
Az egyik kérdésre Anna a saját különböző maszkjain, megjelenített énjein és karakterein keresztül arra tért ki, hogy ebben a 19 évben a közönség, az eljövő emberek más és más személyiségeit is megismerte: a vadul táncolós, a piros rúzst és magassarkút felhúzó ördögöket, az akusztikus koncerten csendesen és nyugodtan ülőket. Ahányan vagyunk, mindannyiunknak rengeteg személyisége van: attól függ, hogy éppen hol vagyunk, hogy az adott szituáció mit vált ki belőlünk, és ez addig nem lesz baj, amíg önazonosan merjük kifejezni magunkat. Amíg hangot adunk annak a belső személynek, amik valójában vagyunk. Amíg a félelmeink nem kötnek gúzsba minket, és nem ők irányítanak minket. Amíg úgy valósítjuk meg saját magunkat, hogy közben nem bántunk meg másokat.
Öntudat, önismeret, figyelem, csend, negatív ego elhagyása, tanulás.
Egy díva, egy ikon, ami tűpontosan egybeolvad a valódisággal, a leghétköznapibb szerepkörrel. Nem akar jobbnak vagy másmilyenebbnek látszani.
Ezzel szemben ott volt a kérdező, Ohnody vagyis Hegyi Dóra, akinek a kérdéseit a közönség soraiban sokan nem tudták hová tenni, körülöttem is voltak olyanok, akik itélkeztek anélkül, hogy bármit is ismertek volna a fiatal énekesnőből: egyszerűen különbözött tőlük, nem mindennapi, nem olyan, amit elvártak volna tudat alatt, és ilyenkor az első emberi reakció az, hogy grimaszt vágunk és elkönyveljük a másikat rossznak. De az megvan, hogy ilyenkor azt csinálják ezek a személyek, amiket fordított helyzetben nem fogadnak el? Amikor őket éri támadás valaki által, amikor őket kérdőjelezik meg, amikor róluk beszélnek, amikor róluk mondanak ítéletet, akkor nem értik, hogy az emberek hogyan lehetnek ennyire előítéletesek. Hajlamos vagyunk arra, hogy amit mi is megkaptunk, amiben nekünk is részünk volt vagy van, azt észrevétlenül és tudat alatt visszaadjuk valakinek. Főleg és nagyobb százalékban a nők lesznek vérre menően ellenségesek és szívtelenek a saját nemükkel, a nőkkel szemben. Azt hallod mindenhol, hogy nőknek össze kéne tartaniuk végre, hogy a nők segítsetek a nőket, de a gyakorlatban még mindig először az ellenséget látják egymásban, mint szövetségest.
Itt kezdődik a probléma: az elmélet működése vagy legalábbis megtanulása nem lesz egyenesen arányos azzal, hogy a gyakorlat is menni fog.
Miért nem tudunk drukkolni mi nők a nőknek? Miért nem tudunk pozitívan egymáshoz viszonyulni ahelyett, hogy általában kifogásolni valót keresünk a másik félben? Miért leszünk hamarabb féltékenyek egy nőre, mint mondjuk a párunk fiú haverjaira?
Talán mert magunkból indulunk ki ilyenkor? Talán mert az a magabiztosság, amit kívülre mutatunk, valójában bizonytalanságon alapszik?
Hogy lehet, hogy az egyik különcséget elfogadjuk, a másikat pedig a tűzre vetnének?
Hallgassatok kicsit Dórit is, és kezdjetek el szeretni élni úgy, hogy először megtanuljátok magatokat tisztelni:
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez