Amikor nem a kialakult helyzetnek mondasz nemet, hanem a személy negatív hozadékának
Nem gyűlölőd, nem lettél immunis, csak már gyógyult. És akkor a mondat végi írásjellel együtt mi marad? Legtöbbször, amikor összevesztünk, mindvégig éreztem, hogy ez még nem teljes. Ettől még nem került végérvényesen pont az egész mögé, még vannak érzések, még érdekel, még csinálnám, még fontos, még nem egy semleges tér. Még számít, hogy számítok neked
Még számít, hogy szeress, hogy kelljek, hogy fontos legyek: hirtelen alakul át a tiszta szeretet függőségé, de vajon egyáltalán volt valaha ez tiszta érzelem? A függőség valamilyen szinten egy halvány lépés a bántalmazás felé: a „fogvatartókhoz” való viszony, a naivság burka alatt történő felszínességben akaró élet, a bizonytalanság miatt kialakuló biztonsági háló vagy épp ragaszkodás a szorongás mögött. Vagy azt kéne mondani, hogy minden bántalmazás szoros társa a függőségnek, de nem minden függőség egyben vezet bántalmazásba?
Hajlamos voltam végigmenni az úton, mint Super Mario a régi klasszikus Nintendo játékban: akkor is végigcsinálni, ha beledöglesz, ha a pokol tüze ég az út két oldalán, de semmi sem számít, csak az, hogy a másik végül rendben legyen. A semmin pedig most önmagamat, vagyis általánosan értve, önmagunkat értem. Öntudatlanul is másokat helyezni saját magad elé, amiért a mártírt, a hazugot, a Teréz anyu kifejezést is megkaptad már életed folyamán. Volt, hogy pont ezekért a rád ragasztott szavakért elkezdted szégyellni, illetve megkérdőjelezni magadat. Volt, hogy erre a másik csak nevetve annyit mondott, hogy csak viccelt és tudod jól, hogy mennyire szeret téged. Te pedig még jobban szégyellted magad, hogy egyáltalán negatívként élted meg ezeket a „beszólásokat.”
Ha egyszer bekerülsz a szégyenkezés-spiráljába, előbb-utóbb olyanná válik, mint egy centrifuga: automatikusan, a legtermészetesebb módon szippant magába, és más szűrőn fogja láttatni a különféle szituációkat, emberi kapcsolatokat, de a legkárosabb mégis az lesz, ahogy önmagadat fogod látni: és mindezt negatív értelemben. Ahogy észrevétlenül halkul el a belső éned. Ahogy a belső sikolyok és figyelmeztetések és üvöltések és sírások hazugsággá változnak a fejedben, amit szerinted le kell győznöd ahhoz, hogy valódi legyél, hogy mindenki elfogadjon. Mármint azokat kell legyőznöd, amik azt próbálják jelezni, hogy rossz úton vagy. A végén elhiszed, hogy mások jobban látnak téged, hogy jobban tudják, te pedig jobban látsz másokat, mint magadat. A végén elhiszed, hogy mások nélkül senki sem vagy. A végén elhiszed, hogy megérdemled, ha önzőnek hívnak, ha furának neveznek, ha azt mondják rád, hogy nem vagy igaz barát, ha egyszer is nemet mondasz valamire, mert mondjuk inkább mást csinálnál az éppen aktuális szokásos bulizás helyett. Vagy csak egyedüllétre lenne szükséged. Közben pedig egy kezeden meg tudod számolni, hogy amikor a te eseményeidről volt szó, hányszor is jött/jöttek el, és hányszor kaptad meg, hogy mennyire rosszul érzi magát attól, mert nem volt ott és majd a következő alkalommal tuti biztos!
Aztán természetesen a következő alkalommal is pont akkor történik valami, ami miatt újból jön a sajnálkozás: a „beetetés.” Te csak legyintesz, hiszen kinek is számítana igazából, hogy veled mi van? S a legrosszabb az egészben, hogy komolyan is gondolod, hogy mások dolgai fontosabbak a tieidnél, hiszen teljesen érthető, ha valakit nem hoz lázba az, amit éppen szeretnél, amit éppen megterveztél, mivel értéktelen vagy másokhoz képest. Amikor rád jön, és hangosan kimondod ezeket az előbbi gondolatokat, érzéseket, akkor ő egyszerűen csak félvállról megnyugtat, hogy ez csak a fejedben létezik, nincs így, te vagy csupán az őrült.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez