Amikor olyan családban nősz fel, ahol a felnőtt észre sem veszi, hogy a szeretete igazából szorongást táplál beléd
“Könnyebb utálni, mint szeretni” - hangzott el Jake Paulról a Netflix dokumentumfilmjében. Mit mond el a világról az a tény, hogy az utálattal, a negatív ellenszenvvel sokkal több embert érhetünk el? Miért van az, hogyha azt szeretnénk, hogy minél többen ránk figyeljenek, akkor botrányt kell keltenünk?
Miért és főleg mikor lett jobb reklám a negatív, mint a pozítiv? Jake Paul 1997. január 17-én született Cleveland, Ohioban. Van egy két évvel idősebb bátyja, Logan Paul, akivel fiatalabb korukban az egész YouTube-karriert elkezdték, akivel Los Angelesbe költöztek, akivel kisebb szünet és nyilvános háborúzgatás után még szorosabbra fűződött a viszonyuk. Jake Paul a Fekete Bárány, a problémás gyerek, ahogy a Netflixen futó róla készült dokumentumfilm címe is elárulja.
- Milyen önismeret, milyen belső cinizmus- és önkritika szükséges ahhoz, hogy magadat is felcímkézd a fekete bárány kifejezéssel? Vagy épp ellenkezőleg: valójában mennyire nagy még feldolgozhatatlan sérülés alakult ki benned ahhoz, hogy a hatására magadra húzd azt, amit mások gondolnak rólad, de ezt azért úgy tedd, mintha élveznéd, hogy a saját fegyverükkel támadsz ellenük? De tényleg ellentámadás ez, és nem inkább félelem a szembenézésre, az önmunkára?
- Ha mások gondolatait beépíted a személyiségedbe, a tetteidbe úgy, mintha mindig is a te agyszüleményeid lettek volna, akkor nem lehet, hogy igazából arról van szó, hogy könnyebb elveszíteni önmagadat, mint szembenézni a valósággal? Könnyebb elhinni mások szavait, mint megismerni és kiállni a saját hangodért? Ha olyan családban is nősz fel, ahol a felnőttek vagy az egyik felnőtt észre sem veszi, hogy a szeretete igazából azzal egyenlő, hogy szorongást táplál beléd, mivel bármit is mondasz és teszel, azt lehurogja, akkor még jobban hajlamos leszel tudat alatt arra, hogy a megfelelési kényszer láthatatlanul, de keményen irányítsa az életed.
Hiszen te nem tudhatod, te viselkedj, te legyél tökéletes, ahogy a társadalom azt elvárja - mondja mindenhogyan a teljesen traumatizált szülő és felnőtt, akinek a félelme, a védelmi burka erősebb annál, hogy rálépjen, hogy beismerje a gyógyulási folyamat fontosságát. És nem is lép rá talán soha az életében.
Visszatérve Jake Paulra: Ő egy rendkívül nagy (ön)marketinges, önpromotáló személyiség, aki tűzön-vízen át keresztül megy mindenen, ha egy érdemleges célt lát maga előtt, amivel kívül-belül azonosulni tud. Amiről elhiszi, hogy az kell neki és semmi más, azért mindenre képes: mégis van benne alázat s érzelem. Elhangzik a filmnek a vége felé egy mondat a bátytól, hogy Jake-t könnyebb utálni, mint szeretni, és elgondolkodtam azon, hogy itt van egy srác, aki csak kimaxolja az egész életet a magamódján, akiben több az érzékenység, mint amit először hinne róla a hétköznapi ember, és mégis miért könnyebb utálni azt, akit igazából nem is ismerünk? Aki iránt nem is érdeklődünk, csak elég annyi, hogy a képünkbe nevet és szántszándékkal provokál másokat, felemeli a hangját az igazságtalansággal szemben, látszólag hihetetlenül megingathatatlan magabiztossággal és hidegvérrel rendelkezik, már-már pimaszul játszadozik mások határaival? Miért van az, hogy egyszerűbb a viselkedései miatt nem szimpatikussá avanzsálni, mint megérteni, hogy ki is ő a valóságban? Miért olyan nehéz valójában látni a csak olykor felszínes nézés helyett? Miért tűnik luxusnak lassan manapság a kedvesség, az őszinteség miért lesz egyenlő a bunkósággal, a belső hit miatti magabiztosság szinonimában az egoizmussal? Mikor kezdtük el világszinten felcserélni és 360 fokos fordulatban kifordítani az igazi szavak jelentését? S miért teszünk úgy, mintha az önzőség, az önmagunkra való figyelés normális lenne? Előbbi csak védelem, utóbbi pedig olykor önhazugság is: megvan az a klisének tűnő mondás, hogy azzal kell a legjobban vigyázni, aki a leghangosabb? Viszont óriási különbség van a különféle hangterjedelmek között.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez