Átengedni magad újra
Kismillió alkalommal előfordult, hogy egy elképzelt képet kedveltek, amit rólam alkottak, aztán pedig azonnal jött a csalódás, amikor nem tudtam ennek megfelelni, annak a túlidealizált látomásnak, amit ők maguk találtak ki rólam és ilyenkor jött az újabb esés. Hogy adja így át magát az ember bárkinek is, ha állandóan attól kell tartania, hogy épp mikor fogják újra dobni, amiatt, hogy ember és nem egy túlvilági kép?
Aztán rájöttem, hogy rajtam is múlik."
Mi kellett ehhez? Hogy az az ember okozzon csalódást, akivel én tettem ugyanezt. Ugyanígy elképzeltem őt valaminek, valakinek, aki nem is volt valójában soha, mert így volt valaki, akihez mindig menekülhettem a képzeletembe, ha bántódás ért. Ott volt egy biztonságos helyként, lehetőségként, akivel reméltem, hogy egyszer majd az élet összehoz. Végül pedig mikor valósággá vált és kiderült, hogy abszolút nem olyan, mint akinek én reméltem, aki mellett én se lehettem önmagam, leesett, hogy nem csinálhatom ezt többé. Nem menekülhetek örökké az élet elől. Vissza kellett edzenem magam, hogy újra át merjem adni magam, nem futhatok haza álom képekhez, általam épített légvárakhoz, csak, mert ott nem érhet rossz, hiszen akkor jó se fog történni sose. Nem élek igazán.
El kellett fogadnom, hogy egy részéért én vagyok a felelős, amiért felelősséget is kell vállalnom, ha élni szeretnék, nem csak létezni. Az én dolgom az, hogy biztosítsam a friss, ropogós új lapot a másiknak, előítéletektől és félelmektől mentesen, illetve, hogy kellő merészséggel önmagam tudjam adni teljes valómban, megjátszás és megfelelési kényszer nélkül. Itt az ideje felállni, belenézni a tükörbe, egy vagány mosollyal pedig neki indulni az új napnak, új esélyeknek.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez