Az elfogadás ereje
„Ahol a figyelem, ott az energia” agyoncsépelt mottóm, de tényleg igaz. Ha csak azon tartottam a fókuszt, hogy mi nem jó, mi fáj, mitől akarok szabadulni, miről szeretném, ha teljesen máshogy lenne már az életemben, az valójában tagadása és ezzel együtt ellenállása volt a jelen pillanatom tapasztalatának. De miért lényeges ez? Mert egy tapasztalat azért jön, hogy átégjen rajtunk, de úgy igazán, hogy formáljon, fejlődésre sarkaljon. Akkor is, főleg akkor, ha az a komfort zónámon kívül esik. Amíg ezt nem fogadom el, nem éltem át igazán, nem lett az enyém, nem tud más jönni, csak az ismétlő lecke. Legyen ez konkrét párkapcsolati, anyagi, hivatásbeli lecke, vagy maga az elfogadást tanító fájdalmasan megélt leckék.
Ha már nem küzdök, ha elfogadom őszintén, ami van (és ettől még feldolgozhatom és szükséges is megélni, hogy ez piszok mód nem jó), de elfogadom, nem ellenállok, és nem azt üvöltöm a világba, hogy legyen már más, hogy ebből elegem van, nem bírom.. Hanem megengedem, elfogadom, hogy átégjen, hogy beismerem egy bizonyos pontig, hogy a kapálózásom teljesen felesleges, mert ami most van, azon a leghamarabb úgy tudok változtatni, hogy első sorban szembe nézek vele, és az azzal kezdődik, hogy elfogadom, amit kaptam, nem ellenségként tekintek rá, hanem kezet nyújtok neki. Igen, a legpokolibb tapasztalatból is bármilyen abszurd, de ez az első lépcsőfok, ami a gyógyuláshoz vagy a kiúthoz, megoldáshoz vezet.
Amíg támadásban vagyok, esélyem sincs sem magamat, sem a helyzetemet más megvilágításba helyezni. Minden fenyegető lesz, minden fekete felhős. De így, hogyan süthetne ki a nap? Ha önmagamat a felhő alatt tartom? Nem az élet, nem a párom, nem a környezetem, Én, mert én nem látok tovább az orrom hegyénél, hogy beleragadtam a fájdalom köreimbe.
Aki látni szeretné a szivárványt, annak meg kell tanulnia szeretni az esőt.„ - Paulo Coelho
Ne menjünk bele, hogy szegény Coelho, mára már mennyire mainstream spiriguru lett, az egyszerű és értékes mondandóján ez nem csorbít.
Amikor kibékülünk a helyzetünkkel, az nem jelenti, hogy feladtuk, hogy lemondtunk az álmainkról, a vágyainkról, csak azt jelenti, hogy letettük az önszabotáló és önmarcangoló küzdelmünket. Minden más megvilágításba kerül, amikor merünk dőlni, és elfogadni. Tonnányi súly alól szabadítjuk fel a lelkünket. Megfogalmazni sem lehet emberi kifejezésekkel, milyen erő lakozik az elfogadásban.
Nem csak felszabadít, hanem tanít is. Rengeteg alázatra és önuralomra. Aki elfogadásban él, jobban ura az életének, mint az, aki küzd, az irányítás, a kontrol álcájában. Aki küzd, valójában fél. Aki elfogadásban van, abban megingathatatlan bizonyosság, hit, erő lakozik.
Ebben az állapotban a tapasztalások már tényleg csak jönnek mennek. Persze, ettől még nem múlik el a kihívás, a megugrandó feladat, de más lesz a belső megélés. Nem lesz nagyobb jelentőségük, mint ami, lecke, fejlődési lehetőség. Megváltoztat, átírja a személyiségedet, a világnézetedet, a hétköznapi probléma megoldó képességedet, és nem utolsó sorban az életminőségedet.
Ha szeretnél minőségi változást az életedben, szívből és tapasztalatból ajánlom neked, hogy kezd el gyakorolni az elfogadás művészetét.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez