Az önszeretet hatalmat ad
Megszoktuk, mást okolunk a hibáinkért, és gyarlóságunkat kitűzőként viseljük a mellünkre ragasztva, és inkább maradunk saját életünk gúzsba kötött foglyai, minthogy megismerjük a folyamat alapját - önmagunkat. Szembesülnünk kell azzal, hogy elrontottunk valamit. Be kell látnunk, hogy mi miben vagyunk hibásak a káoszban. Fel kell ismerünk, hogy az életünket csak és kizárólag saját felelősségünkkel irányítjuk - akkor is, ha ennek nem vagyunk tudatában. Amíg nem vesszük vissza a felelősséget a saját életünk felett, addig bábokként fognak minket rángatni, mert nem tudunk hatással lenni a cselekményekre. Amíg nem hozok döntést, addig az élet játszótere lesz a lelkem.
Mit jelent az, hogy visszaveszem a felelősséget?
Küzdelmet. Mély árkot. A legmélyebb rétegét a lelkemnek. Azzal, hogy visszaveszem a felelősségem a saját életem felett, egyben rájövök, hogy végtelen szabadságom van, mert mindig dönthetek másként. Mi a döntésem alapja? Az, ahogy hozzáállok a dolgok alakulásához. Számtalan emberre felnézünk, akik látszólag varázslat segítségével a semmiből milliókat csinálnak, és irigyen tekintünk rájuk. Azt hisszük, hogy ehhez valami földöntúli kitartás vagy szerencse kell. Pedig nem. A legnagyobb vesztesekből lesznek a legnagyobb harcosok, és nem azért, mert mindent a fenekük alá tett az élet, hanem mert mindig megpróbálták másképp megoldani, mint eddig. Két téglából kitartással felépíthetünk egy lakást.
Egy erős lélekre alapozhatunk egy teljes családot. Pár forintból felépíthetünk milliókat. Mi különbözteti meg ezeket a csodálatos, sikeres embereket a mi világunktól? Az, hogy hittek abban, hogy bármilyen törést szenvednek el az életükben, nem ragaszkodtak a körülményeikhez annyira, hogy ne bújjanak ki a szerepükből. Milliomos vagyok, és most semmim sincs? Akkor építek magamnak egy másik birodalmat. Szerencse kérdése, származás kérdése és még sorolhatnám, mit gondolunk ilyenkor. Bekorlátoljuk magunkat a saját ketrecünk határaiig és azt hisszük, ez az egész világ. Abból áll, amit belelátunk. Nem keresünk kiskapukat és kibúvókat, mert nem erre lettünk szocializálva. Elhisszük, hogy azonosak vagyunk saját elménk börtönével. Mindig ugyanazokat a rutincselekvéseket végezzük, és ha abból nem épült semmi, akkor képtelenek vagyunk bármit elérni. Pedig pont itt a kulcs. Monotonitásba szorítjuk magunkat, és nem próbálunk meg kockáztatni. Nem akarjuk magunkat felülmúlni, hanem kijelentjük, hogy mi azonosak vagyunk saját keserű sorsunkkal és ebben nem lesz változás. A változást nem szeretjük, mert ismeretlen helyzeteket foglal magában. Olyan dolgokat, amire nem vagyunk felkészülve.
Dönthetünk úgy is, hogy kapaszkodunk ezer körömmel végig a fájdalmas és nehéz életünkbe, de akkor is adódni fognak olyan élethelyzetek, amelyek lekapnak bennünket a lábainkról. A változás ellen nem tehetünk semmit. A hozzáállásunkon és a hitünkön viszont bármelyik pillanatban változtathatunk. Azt hisszük, hogy a "megfelelő pillanat" mindig egy távoli jövő függvénye. Pedig a megfelelő pillanat a most. Most kell eldöntenem, hogy mit kezdek az életemmel, nem holnap vagy holnap után. A tipikus klisé, hogy a most a most problémáé, a holnap pedig majd hoz száz másikat. Ami állandó az az ember, aki ezt valamilyen szemüvegen keresztül szemléli. Nyissuk tágra a szemünket és figyeljük meg, mit kapunk és miért. Talán mert ennyit tettünk bele? Vagy olyan kapukat döngetünk, ami nem a mi fejlődésünket szolgálta eddig? Vagy rutinszerűen beszürkülve másoljuk a sémát és nincs kreativitásunk a megoldásra? A válasz bennünk van az erőnkkel együtt.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez