Az újrakezdésről
Ám az életet csodálatosan terveztük mi, vagy a sors… amikor a legrosszabb irányt vesszük, akkor bekapcsolnak a vészjelzők az úton, és kapunk egy éles pofont az élettől. Elveszítjük a munkánkat, kitesz a párunk, összeveszünk valakivel, kiderül valamilyen furfangosan lappangó betegség… és kész tények elé állít minket az élet; változtatunk, vagy pusztulásra ítéljük magunkat. Valójában a tragédiákban csodálatos lehetőségek rejlenek, hogy megmérettessük önmagunkat az életben.
Amire az ingerszegénnyé romlott környezetben nem volt lehetőségünk, azt a változtatással megtehetjük. Amint visszavesszük a felelősségünket az életünk felett, abban a pillanatban történik a csoda, amit eddig kívülről vártunk: megváltoznak a körülményeink, új emberekkel ismerkedünk meg, elérünk valamit, amire már rég vágytunk, új kapcsolatba kezdünk. Tulajdonképpen magunkat tudjuk felemelni. Kitartó, becsületes és következetes munkával. És ennek kihagyhatatlan kelléke a kellő önvizsgálat. Mérlegre tenni a szívem, hogy én tulajdonképpen mennyi szemetet vittem be önszántamból az életembe? Nem lesz jobb persze, hogy most fáj, és egyedül kell megcsináljam. Bár a legtöbb problémánk talán azzal van, hogy egyedül maradunk az életben. Félünk a magánytól. Félünk dönteni. De ha nem döntünk, akkor az élet a korábbi döntéseink által megrajzolt úton tovább tol minket a vég felé.
Tudom, hogy rossz újrakezdeni. Nekem is újra kellett. Itt hevernek előttem szívem szilánkjai. Már egy ideje küzdök magammal, és még mindig fáj. Ám tudom, hogy az új döntések, új jövőképet szőnek. Hogy a magányt felváltja a társ. A sikertelenséget felváltja a siker. A nincstelenséget felváltja a bőség. A reménytelen sorsot felváltja a szerencse. Olyan lépkedni ezen a ködös úton, mintha ólomba öntötték volna a lábamat, de ha kicsit tudok lépni, akkor kicsit lépek. Lassan csoszogom. Nem törődöm a közben eltelt idővel, mert tudom, hogy amennyi időbe telt nekem megépíteni príma ketrecemet, annyi időbe telik kirágni magam belőle. De eldöntöttem, hogy amíg álmok lappanganak a szívemben, amíg kapok levegőt és létezem, addig megyek előre. Újrakezdem az életem, és felelősséget vállalok a magányomért. Elfogadom, hogy alakulhat másképp is az életem. Van, amikor csak ez a gondolat segít. De sose adjuk fel a reményt. Tegyük lehetővé, hogy legyen miért reménykedni. Nem dőlhetünk hátra azt várva, hogy az élet mindent elsimít helyettünk, ha most rossz. Előbb vagy utóbb mindig jön a végső megmérettetés. Ám csodálatos mankó a tudat, hogy minden a mi szándékunkból indul. Akár tetszik, akár nem.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez