Egy nőt nem megérteni, hanem szeretni kell
Mi nők gyakran erőltetjük a kommunikációt, mert újra csak önmagunkból indulunk ki, hiszen hasonló körülmények között nekünk meg éppen segítségre, vigaszra, babusgatásra, támogató szavakra, beszélgetésre volna szükségünk. Nektek belső csend, és idő kell. És ha elvégeztétek magatokban, akkor már megnyugodva, tényszerűen, indulatok nélkül szavakba tudjátok önteni, ami a lelketeket háborgatta. Mi mindig meg fogjuk törni ezt a csendet, csak szólunk. Mert lételemünk a kommunikáció, a sérelmeink felétek tárása, e nélkül nem létezünk. Számos vérre menő konfliktust megakadályozhattok, ha érzelmi befordulás helyett beszéltek hozzánk. Már ezért hálásak leszünk. Amikor nem beszélünk, akkor már nem vagytok fontosak, akkor a búcsú szövegét fogalmazzuk. A közönybe fulladó csend a mi halálos csókunk nektek.
Szeretnénk, ha nem éreznétek nyűgnek a tényt, emocionális lények vagyunk, ebből kifolyólag, döntéseink meghozatalában, sok esetben is a szív diadalmaskodik az ész fölött. Számotokra ez érthetetlen? Nem baj, a nőt megérteni meddő próbálkozás. Inkább érezzetek. Egy nagyfokú empátiával és érzelmi intelligenciával rendelkező érzékeny férfi számunkra főnyeremény, mert ha egyszer elkaptuk, el sem engedjük. A többieket fafej, és más erősebb obszcén címkékkel ragasztgatjuk tele, ha valamelyik nőtársunk kifogott egy ilyet és közös életre ítéltetett vele, őszintén együtt érzünk vele. Mást nem tehetünk.
Mutassátok ki, amit éreztek, mert kell a parázsként izzó tekintet, az elfúló lélegzet. És kell a simító kéz, a figyelő tekintet, hogy tudatosítsátok bennünk, jelen vagytok, vigyáztok, és ragaszkodtok.
És ezerszer is meghallgatjátok a minket ért sérelmeket, fájdalmakat.
Egy nőt nem megérteni, hanem szeretni kell. Szeressétek minden arcunkat. A sminkben ragyogót, és az alapozó biztonságos védelme alatt rejtőzködőt, az igazit, a reggeli fényben bátortalanul ébredezőt. Bátorítsatok csacska mondatokkal, bókoljatok, vetkőztessetek, hadd legyen bátorságunk megmutatni, milyen gyönyörűek vagyunk. Néhányunk önbizalma olyan törékeny, akár egy vékony porcelán, mert egyetlen szó, és mi máris elveszítjük azt, ne hagyjátok. Ha lefejtettétek rólunk ruháinkkal együtt lelkünk összes rétegét, végignéztétek múltunk filmjét, megismerkedtetek a szereplőkkel, velünk együtt sírtatok és nevettetek, akkor váltok életünk részeivé. Az élet veletek zajlik tovább, és nélkületek nem is lenne teljes. Az ágyunk legyen puha-meleg fészek, és az asztalunk okos, évődő, szerelmes beszélgetések helyszíne, és az otthonunk igazi erődítmény.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez