Egy szakítás margójára…
Megint újabb emlékképek, például a legelső találkozásról. Ment a tv, emlékezett, ment monoton egész este. Nézte a képernyő, ahogy a fiú szép, tetovált teste széttépi az övét. Aztán a vodkaszagú ürességet hallgatták, meg valami Bob Marley-t, egymás sebeit szaggatták, és ruháit. Ahogy elviharzott olyan volt, mint vetítési hiba hirtelen moziban, mint bennszakadt tagadás, mint Vegas-i áramszünet.
A lány csak nézte, nézte a zsákokat. El kell indulni, nem maradhat. Vége. Büszkeség, sértettség, és csalódás égette belülről. Tényleg itt a vége? Így? Ilyen könnyen? Úgy érezte, egyszerűen csak elmúlt a fiúban, mint egy fertőző betegség. Ki akarta hányni az érzelmeit, hátha úgy kifejezőbb, az útra, hogy utána végiggázoljanak rajta az autók, legyen biztos a halál. Nem akarta a bánatot, nem vágyott a szerelemre, semmit nem akart, csak közönyt. Szürkét. Élni egy átlagos ember, átlagos életét. Lelki szegény akart lenni, mert valahol úgy hallotta, övék a mennyeknek országa. Hát oda tuti nem jut el, az is biztos.
Megint megnézte a milliónyi összedobált csomagot, konstatálta, hogy ott vannak, igen, el kéne indulni. Most már valóban. Szorongatta a slusszkulcsot, babrált vele, itt minden négyzetcentiméter újabb könnycsepp, indulni kell. Indulni kötelező. Felvette a válltáskáját bal oldalra, kezében két óriási szemeteszsák, jobb oldalon hatalmas, ódivatú budmil táska, amiben még a korcsolyáját tartotta régen, mind- mind cipővel, ruhákkal, sminkszerekkel tele. Bezárta az ajtót, vele együtt lényének egy darabkáját lakatolta le. De nem tehetett mást. Jól tudta, hogy a fiú ennyi. Csak pálinka sörrel, csak meztelenül kabrióban, kétszáznál, csak papucs a Bartók betonján. Csak kávé, cigi.
Ő csak végtelen sínpálya, a lány örök Orient.
Bezárta az ajtót, és elment.
Molnár Zsófia
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez