El kell engedned, időnk lejárt
Lassan, túl lassan épül körém a védőburok, amin nem hatol át rajta szó, emberi érintés, simogatás. Most csak az ajtót lesem. Olyan vagyok, mint ugrásra kész, megriadt állat. Kérlek, engedj el. Csináltál nekem egy otthonnak látszó helyet. Tettem bele színeket, ott van a kezem nyoma a feldíszített ablakokban, a virágcserepek rajzolatán. Miért nem látom akkor benne önmagamat? Miért látom a te kezeid nyomát mindenhol? Olyanná lettél, mint egy főbérlő, háziúr, időnként szád szélét nyalogatva, mohón kérted a jussodat.
Lecseréltettem a zárat. Nincs az a nyomkövető, ami felderíthetné, hol vagyok. Hangom, mozdulataim, életem nem rögzítheti semmi már, nem jut el hozzád egyetlen információmorzsa sem, leváltam rólad. És ha elhagyom végre az otthonnak látszó helyet, akkor leszek végleg, hivatalosan szabadlábon, mert lerázom az összes rám aggatott béklyódat és poloskádat. Akkor szabad leszek. Elengedni tudod, azt jelenti, hogy végre távolról figyelsz valakit, anélkül, hogy benne lélegeznél az életében. Annyit jelent, hogy nem ragaszkodunk többé. Önként és megélt fájdalom nélkül tesszük le az adott életszakaszt a lábaink elé, vagy annak a kezeibe adjuk, akit el szeretnénk már engedni. Elengedni fájdalommal jár. Kínkeserves vajúdással, lázban fetrengéssel. Meg kell szülni a múlt elvetélt, torzszülöttjét, ki kell köpni, meg kell szabadulni tőle. Olyan, mint a tisztítótűz, aminek a legvégén végre megtisztulva, megmosakodva nyithatunk ki új ajtókat.
Ideje, hogy békét köss velem és elbúcsúzz. Égesd el a nevem. És nézd végig, hogyan szálldos a levegőben szerteszét a sok megsárgult papírszelet.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez