Engedd el a régit, hogy méltóképpen tudd fogadni az újat
Nem szabad a fotelbe süppedve önkínzó gondolatokkal szabdalni a szívünket. Célokat kell kitűzni, és azokat megvalósítani. Egyszerűnek tűnik, mégis botrányosan nehéz. Többször előfordul ilyenkor, hogy bármennyire is kitartóak vagyunk, és bitang erős a hitünk, feladjuk. Mert a sok hasraesés elveszi a kedvünket. De gondoljunk csak bele, hogy hányszor huppantunk a fenekünkre, amikor járni tanultunk? Mi lett volna, ha feladjuk, csak mert akkor áthidalhatatlan akadálynak tűnt, két lábon egy métert megtenni kapaszkodók nélkül? Képesek voltunk megtanulni járni, képesek leszünk a céljainkig is elbotorkálni.
Néha olyan súllyal nehezedett a világfájdalmam a mellkasomra, amelyről korábban azt hittem, egy percig nem viselném el. De elviseltem, mert tudtam, hogy nem adhatom fel. A saját életemnek én vagyok a kovácsa, és mire is jutnék, ha feladnám? Az életem sorsának szálait nem gombolyíthatja fel más, nélkülem az életem nem működik.
El kell határozni, hogy a rémes múltat nem engedjük a jelenben szaporodni, mert nincs értelme. Ha nem tudunk elszakadni a múlttól, amelyben ádáz küzdelmeinket vívtuk, akkor nem fogunk tudni igazán élni. Mert mindig visszarántanak és megbénítanak a visszatekert filmkockák.
Nem állítom, hogy a múlt fájdalmas emlékei nem öntik el néha a gondolataimat. Tudom, hogy a legmeglepőbb pillanatokban fog előbújni egy-egy bánatos karcolata a múltnak. A boldogságnak néha borsos ára van, ezt már én is megtanultam. De már azt is tudom, ha túl nagy árat kell érte fizetni, az már nem biztos, hogy megéri, az már nem biztos, hogy valóban igaz és tiszta boldogságot hoz. Amikor már az önbecsülésünket és méltóságunkat kellene zálogba adni, ott inkább ne firtassuk, hogy melyik úton haladjunk tovább. Mert arról a bizonyos útról lépni kell, menekülni, mert bármelyik idegen ösvényre is tévedünk majd, már tudni fogjuk, hogy mindig van tovább. Ez nem más, mint hit és elhatározás.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez