Fogságban nem lehet szaporodni – A termékenységi zavarok lélektani mélységei
Ketrecben nem lehet szaporodni
Nem véletlen, hogy a legtöbb állat nem tud fogságban szaporodni. Bármennyire is szeretettel gondoskodnak róluk a gondozóik, ez nem pótolja a szabadságukat: azt, hogy önmagukból kiindulva, szabadon cselekedjenek, oda menjenek, ahova akarnak, kedvükre vadásszanak, játsszanak, vándoroljanak.
Ehhez a ketrecbe zártsághoz hasonlít az, ha valaki úgy éli az életét, hogy mindig valaki más elvárásaihoz igazítja magát. Beáll a sorba, megfelel, hozza a kötelezőt, de közben nem indul ki belőle semmi. Nem azért tesz vagy nem tesz dolgokat, mert szeretné, hanem azért, mert valaki azt mondta neki. Ez a valaki sokszor nem is konkrét személy, hanem a szüleinek a benne élő hangja. Sokan nem is veszik észre, de felnőttként is a szülői elvárások irányítják az életüket. A saját életükben nem ők a főszereplők, hanem a szülők hangja parancsol, kritizál, elvár a fejükben, elnyomva, lefojtva az életerejüket, a kreativitásukat, a teremtő erejüket, a libidójukat, az életkedvüket, a szaporodási képességüket.
Ki uralja az életedet?
Aki így él, annak a figyelme a szülőkön van. Arccal feléjük fordul (persze általában nem tudatosan). Lehet, hogy több száz kilométerre költözött a szüleitől, de még mindig ott van köztük az a láthatatlan kötelék, ami őt befolyásolni, irányítani, manipulálni tudja. Ez pedig az élet természetes irányával ellentétes irány.
A természetes az, hogy a gyerek, amikor felnő, hátat fordít a szüleinek, kirepül a fészekből, elkezdi a saját életét élni úgy, ahogy ő szeretné, a saját erejéből, és aztán továbbadja az életet a saját gyerekének. Arccal nem visszafelé, a múlt felé, a szülők felé tekint, hanem előre, a jövője felé. Ám sok szülő nem engedi meg ezt a „hátra arcot”, a felnőtt gyerekét is terelgeti, irányítgatja, kontrollálja, manipulálja, azt sugallva, hogy ő jobban tudja, hogy a gyerekének mire van szüksége. Ha pedig a felnőtt gyerek ezzel próbál szembeszállni, bűntudatkeltéssel manipulálja („hálátlan vagy”). Ezzel a gondoskodásnak álcázott határsértő beavatkozással továbbra is visszafogja, lefojtja, gyengíti a saját gyerekét.
Az ilyen szülő a legritkább esetben változik. A felnőtt gyerek úgy tudja visszaszerezni az erejét és megtalálni a kapcsolatot önmagával, ha kilép a szülő árnyékából, rátalál a saját sebzett, ketrecbe zárt belső gyermekére, megengedi magának az ott található fájdalmas érzések átélését, és engedélyt ad magának arra, hogy szabad legyen. Ez egy küzdelmes út, de aki végigmegy rajta, visszaszerzi az erejét, a jogát ahhoz, hogy az legyen aki, hogy úgy élje az életét, ahogy szeretné. Miután megszerezte magának a saját életét (ami eddig valaki más fennhatósága alatt állt), felszabadul, és képessé válhat az életet továbbadni.
További írásaimat a Facebook oldalamon, valamint a honlapomon olvashatjátok.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez