Hogyan döntesz? Fogod majd a kezem, ha öreg leszek?
Ma reggel sétáltam be a munkahelyemre, és láttam egy idős, bőven 80 év feletti párt, akik egymás kezét fogva indultak útnak a szomszéd háztömbből. Elgondolkodtam, hogy mindegy, hogy egészségügyi sétára vagy a napi bevásárlást elintézni indultak-e el, valamiért megmaradt bennük a vágy és az igény arra, hogy a mai napig egy testi érintéssel jelezzék önmaguk és a világ számára: mi egyek vagyunk, összetartozunk.
Gyorsabb voltam náluk, de nem akartam őket megelőzni. Megint megállt picit az idő, megszűntek a külvilági hangok, a sok autó zaja elcsendesedett, nem éreztem az általuk kipufogott, hétfő reggeli füstöt. Nem láttam a közlekedési lámpákat, nem hallottam a mentő szirénáját. Nem figyeltem az órámat, hogy beérek-e. Csak tettem egyik lábamat a másik után, és közben egy képet néztem. Egy képet arról, amire talán mindannyian vágyunk a lelkünk mélyén. Két embert láttam, akik életük lassabb, ráncosabb, bölcsebb reggeleinek egyikén felébredtek, és úgy döntöttek, hogy együtt indulnak ma is útnak. Egymás kezét fogva.
Nem éltem meg azt, amik ők. Nem akkor éltem, nem ugyanaz az értékrendünk, nem ugyanazt látom a világból, amit ők. De valamiért mégis egyértelműen nekem is az a válaszom, amikor megkérdezem magamtól, mit szeretnék elérni életem végéig: azt szeretném, ha nyomot hagynék a világban, amit én éltem. Azt szeretném, ha valaki ott lenne velem a végsőkig, ameddig tud, ameddig szeretne, és fogná a kezem. Azt szeretném, ha nem kellene egyedül megküzdenem a harcokkal, támadásokkal, háborúkkal, nehézségekkel, amik lesújtanak létünk alatt lelkünkre. Azt szeretném, hogy valaki azt mondja, és én is azt mondhassam neki: minden rendben lesz. Itt vagyok, és itt leszek veled.
Hogy mit kell ezért tenni? Valószínűleg megszámlálhatatlanul és felfoghatatlanul sok dolgot. Hisz’ nem ingyen kapjuk a jutalmat. Soha. Mindennek ára van, így annak az embernek is, aki ezt meg tudja nekünk adni. Ez az ár mindenkinél más, de vannak a szerelemben egyetemes szabályok, amiket elengedhetetlen betartani ahhoz, hogy egy ilyen erős köteléket létrehozzunk valakivel, és fent is tartsuk. Nem vagyok szakértő, már ha létezik a szerelem területén szakértő. Ez egy kiszámíthatatlan varázslat két ember között, és mindig az a két ember dönti el, hogy mit kezd ezzel a varázslattal. Sokan megijednek tőle, ez most nagyon dívik.
Önmagunk és a másik hibáinak elfogadása tabutéma lett napjainkban, egyszerűen elvesztek a könnyen hozzáférhető eszköztárból azok az elemek, amelyeket fel tudnánk használni ennek kezelésére.
Nem látunk olyan mintákat, hogy együtt kell maradni akkor is, ha már nem vagyunk boldogok. Hiszen ha logikusan végiggondoljuk, ki akarna egy olyan élethelyzetben lenni, ahol nem lehet boldog? A boldogság szubjektív fogalom. Mindenkinek mást jelent, ezért nem határozhatunk meg erre vonatkozóan általános érvényű szabályszerűségeket. De mi történne, ha elengednénk egyszer s mindenkorra a boldogságra és a tökéletességre törekedést? Miért van ekkora súlya e két szónak manapság az emberek életében? Vajon, ha megkérdeztem volna az idős párt, elhangzott volna e két fogalom a szájukból, vagy ők valami teljesen más gondolati sémát alkalmaztak az évek során, amiket együtt töltöttek?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez