Hova tűnt a férfiak szeretete?
Mert igen, én voltam az, aki soha nem kérdezett, nem tett szemrehányást, órákat várt, megoldott önerőből mindent, nem nyávogott, nem hisztizett, nem követelt, akinek nem voltak elvárásai. Én voltam a “mintanő” a férfiak elbeszélése alapján, a csodálatos, már annyira tökéletes, hogy szinte férfi, így nem is kellettem a kutyának se (na jó, néhány derék hajléktalan, aszfaltozó munkás, és vállalhatatlan hóhányó jelezte azért, hogy egy életen át tudna szeretni, de legalábbis magáévá tenne a kukás konténerek tövében). Meghallgattam, hogy én milyen fantasztikus vagyok, és valaki milyen jól fog velem járni, persze nem ők, az álmodók, mert valami miatt aztán mégsem engem választottak a nagy lehetőségek pillanatában. Élvezhettem a kívülállók figyelmét, az elismerő tekinteteket – amikre fiatal hercegnőkorában minden lány vágyik – de szánalmasan kevesen léptek oda hozzám egy kapcsolat megvalósításának vágyával. Hangsúlyozom: kapcsolat és nem viszony. Viszonyokkal tele van a padlásom (a virtuális tökömről nem is beszélve), és nincs kedvem leporolni egyiket sem, nem gyűjtenék melléjük újabb kacatot, leginkább betenném mindet egy konténerbe, hogy a hulladéktelepen végezzék. Az emlékük kiszínezve úgyis ott van a nem fizikai testem valamelyik zugában. Tehát az összes elismerést becserélném arra az egyre, aki jól jár velem és akivel végre én is jól járok.
Visszatérve az eltűnt szeretetre: boldogtalan, lefelé görbülő szájú, antidepresszánsokon élő, nagyszerű negyvenes nők hevernek parlagon, szeretetlenül, elhagyva, megcsalva, nem választva. Mert a 40 és 60 közötti férfiak zöme nem akar megjavítani, működtetni, csak lecserélni, impulzust és élményt gyűjteni. Zéró tolerancia, zéró felelősség, zéró szeretet. Helyette hedonizmus, nekik ez jár az élettől, be kell pótolni minden elszalasztott lehetőséget, eltitkolt vágyat: “csináljuk hármasban a barátnőddel” vagy úgy, mint a pornófilmeken, “szopjál kicsit bébi, ugye neked is milyen jó ez” “csinálj a popsidról képet és küldd el mms-ben”. Ha nem teszed? Hát nem vagy bevállalós, és van épp elég, aki megteszi, mert azt hiszi, talán ez az út elvezet egy kapcsolathoz. A legrosszabb, ha már azt is elhisszük, hogy ez így normális, és mi magunk sem vágyunk többre. Ez a hazugság vezet a végén ahhoz a boldogtalansághoz, mely kiül a vonásokra, mely gyógyszerrel, itallal, tudatmódosítókkal elnyomható, és a vége túl gyakran lesz mell - vagy méhnyakrák. Félreértés ne essék, nem vagyok prűd, nem vagyok bölcs, nem vagyok bíró. Csak számos tapasztalaton és megismert élettörténeteken túl visszajutottam oda, ahonnan kislánynak születve minden nő indul: tiszta szívvel, őszintén, játszmáktól mentesen szeretni szeretném a kissrácot, a fiút, a férfit, az öregembert, azt, akivel összetartozom, akkor is, ha épp nem lógunk egymás nyakán. Mert az egymás nyakán lógás élménye annyira jó, hogy elkíséri az embert az élet többi területén is, mely egy darabig tágul, de szükségszerűen szűkül is az idő előrehaladtával.
Lassan már csak az idősek és nagyon fiatalok járnak kézenfogva, és vállalják büszkén az egész világ előtt (vagy egyáltalán nem foglalkozva a világgal) hogy szeretik egymást, egységben vannak, semmi kétség. Jó volna, ha a kifogások völgyéből egyre többen térnének vissza, és a fájdalomtól vagy veszteségtől való félelem helyett mernének kezet nyújtani a szeretetnek, kölcsönösen vállalva egymás csomagjának súlyát, tartalmát, közösen haladva előre térben és időben, a hangulatváltások hullámvasútja helyett.
Széki Gabriella
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez