Így múlik el lassan a szenvedély
Lassan ahogyan telik az idő, az éjszaka és a szenvedély is véget ér a reggeli ködben. Ahogy az ébredés ránk hozta a valóságot. Már másképpen vettük a levegőt, már nem néztünk egymás szemébe. Ismertük a hideg és lesújtó másnap reggeleket. Azt, ahol mi a magunk módján rutinosan mozogtunk. Ahol nyoma sem volt a boldogságnak, sem pedig a szerelemnek. Kijózanító valóság ez és nincs már benne semmi szerethető számunkra.
Az életben minden egy pillanaton múlik. Egy jól megragadott, vagy elvesztegetett pillanaton. Tudtam soha többé nem leszünk már ugyanazok. Az utolsó táncot jártuk el egymással ezen az éjjelen, nincsen többé te meg én."
Már nem tetszett a kép... Üres voltam, és minden elveszett belőlem, amitől szerethetővé váltam. Minden, amit Neked akartam adni megkopott. Talán az ismétlődő dinamika miatt, ami jellemez. Hogy tudom, mindig rám találsz, ha eljön a kiégett érzés a lelkedben. Fel akarsz töltődni, belőlem harapni egy darabot, amitől újra érzed, hogy élsz. Ez voltam én neked, az energia, az életérzés. A belém hasító érzés, hogy sosem szerettél igazán… A szeretetben kiteljesedni nem így kell, nem így lehet. Egyedül voltam, de nem vádollak, belementem a játékba, még akkor is, ha a szívem vezérelt. A játék, amiben csak a te szabályaid léteztek. A játékba, aminek a végén kivérzett a lelkünk, és aminek a végén két idegenné váltunk, azon az elcseszett, ködös, utolsó reggelen. Hát ez voltál te, ez voltam én, és egy el sem kezdett, régen romlott szerelem.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez