Közrezárt szívek harca
Építünk egy világot magunk köré. Falaiba keserűségünk önt cementet, és megszilárdul a lelkünk, mire végzünk a bástyánkkal, hogy utána egyedüli uralkodóként üljünk magányunk trónusán, látogatók nélkül. Mindannyian ilyen magányos trón örökösei vagyunk.
A falakra kerülnek a börtön rovátkái: hányszor törtek össze bennünket, és hányszor próbáltuk hiábavalóan összefoltozni belőlünk, ami maradt. Szívünket nem nyitjuk meg a világ felé. Kegyetlennek tituláljuk a kívülállókat, akik lándzsával, karddal, kaszával a kezükben tüzet gyújtanának a szívünk előtt, boszorkányégetésre készülve. Mindannyian eme zárt világ tulajdonosai vagyunk. Amint az első csörömpölést meghalljuk, fülünkben zúg a fájdalmas vihar előszele, már tudjuk, késő. Betört szívünkbe a gyűlölet és kétségbeesetten zárjuk magunkra a rácsot.
Nem bízunk egymásban. Egy idő után nem hisszük, hogy szeretetre csupán önmagunkért alkalmasak vagyunk, és a világ majd felkarol minket. Nem. Mi ezekben a biztos falakban hiszünk. Hogy köztük élve majd védeni fogjuk magunkat minden külső sérüléstől. Érdekes társasjáték ez. Akár egy páncélozott sakktáblán, mozgunk egymás mellett és körül, folyamatos tánclépésben, és elménk minden erejével igyekszünk kikerülni a következő leütést. Gyűlölünk vesztesként lesétálni a parkettről. Nem fogadjuk el, hogy a veszteség egyszer felemel minket, és jobbá tesz, hanem attól félünk, lelkünk rejtett zugait majd felkutatják és szétmarják az érzelmekre éhes vadállatok – mi emberek. Ebből az álbiztonságot adó burokból nehéz kitörni. Nehezen tudjuk ezek után bárkinek is téglánként lebontani a falat, hiszen mi várunk tornyunkba szorulva akár hosszú sivár éveken át, hogy majd jön a Szerelem táltos lovon és megment minket.
De csak várunk. Az érzelmek és a lehetőségek elsuhannak mellettünk, miközben magányos porcelánbábuként, a Sors marionett mestere által téves utakra lépünk. Rossz ajtókon nyitunk be. Ahol fényeset, reményt és világosat látunk, rögtön visszacsapjuk. Ami kecsegtet, az nem kell. Ami fénylik az hazug. És közben a lakatlan folyosókon barangolunk és elmegy mellettünk saját életünk. Mi minden múltbeli zugot átkutatunk. Keressük a boldog emlékek töredékeit, amibe kapaszkodhatunk. Felmagasztalunk pillanatnyi villanásokat a múltból, álommá idealizálva, amit elvesztettünk. Közben észre sem vesszük, hogy a múlt már tovább él másban. Ő már közben máshol jár. Építi saját boldogsága birodalmát, mi pedig csüggedt rabszolgaként takarítgatjuk a régi közös emlékeinkről a pókhálót.
Egyszer csak csörren a zár. Hallom, hogy valaki lent matat a kulccsal, s közben elgondolkodom rajta, vajon mi dolga lehet itt bárkinek? Honnan szerzett kulcsot ahhoz a zárt szívhez, ahol a madár se jár? Miért akarna bárki ide benézni? Remegve csukom magamra a toronyajtót. Behúzódom, várom a betolakodót. Hatalmas puffanással földre koppan a lakat. Valaki bent jár. Hallom halk neszezését, lent a távolban. Tárgyakat tologat, prüszköl a portól. Hallani vélem, hogy felnyög, „Mi ez a sok felesleges kacat?” Sértődötten sarokba vonulok. Nekem ne mondja meg senki, mi felesleges az értékes múltamból. Majd hallom, ahogy tárgyak repülnek. Súrlódó nesz, ahogyan lerántja bútoraimról a lepedőt. Vízcsobogás, majd halk neszezés. Értetlenül fülelek.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez