Mi sosem leszünk képesek jót beszélgetni egy csésze kávé mellett
Valamiért nem tudtam elfogadni még mindig ezt a gondolatot, hogy nem kellettem. Pedig tudom, hogy éveken át engem választottál, mindketten megpróbáltunk mindent, még sajnos annál is többet, mégsem sikerült. Ez nem a te hibád, és nem is az enyém.
Most viszont valamerre lépnünk kell, és ha nem vagyunk mindketten elég erősek hozzá, akkor egyikünknek kell feláldoznia magát. Tudom, hogy nekem kell ezt meglépnem, de az a helyzet, hogy nem szívesen teszem. Nem akartam veled megszűnni létezni. Megszerettelek, és jó embernek tartalak. Nem akartam, hogy ez megszűnjön közöttünk. Jó lett volna veled találkozni évente 1-2 alkalommal, és nevetve megbeszélni egy csésze kávé mellett, hogy kinek hogyan alakul az élete.
Sajnos ez nem megvalósítható. Ahhoz túl intenzívek, erőteljesek, viharosak és szélsőségesek voltunk együtt. Minden, amit együtt hoztunk létre, nyomott hagyott a lelkünkben, és létrehozott kettőnk között egy erős kötelet. Ha ezt a kötelet nem vágjuk el, egész életünkben ott lesz kettőnk között, és ha túl laza lesz, akkor egyikünk legalább mindig meg fogja húzni, feszíteni, ha nem mindketten. Akkor, amikor az életünk többi kötele elszakad vagy meglazul, hozzányúlnánk majd egy olyanhoz, amin centiméterenként van egy csomó, amivel megjavítottuk?
Én nem így szeretnék élni.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez