Mi van a házasság után? Hogyan legyünk a házasságunkért?
Mondjuk én pontosan nem tudom, mert nem vagyok házas. Tisztáznám előre, hogy amiket leírok azok csak spekulációk. Szóval, a filmvásznon nagyrészt azt látni, hogy hogyan jutnak el egymásig az emberek. Hogyan jönnek képbe a rosszallók, a bosszúéhes exek, az ellenzék anyák és apák. Nagyrészt azt taglalják a drámasorozatok, hogy mennyi hazugság veszi körbe a két szerelmes embert, akik fűnek-fának elhisznek mindent társukról (szép kis pár az ilyen). Aztán jön a sírás-zokogás, a nagy egymásra találás újra és the end. De mi van a házasság után? Forrásul a Hűség című művet választottam, amit Elizabeth Gilbert írt, az Ízek, imák, szerelmek szerzője.
#Légy elég közel és elég messze is
A házasságban az a legszebb, hogy együtt kell megoldani azokat a problémákat, amelyek a házasság nélkül nem is léteznének. Arthur Schopenhauer filozófus mesélt a modern emberi közelség alapvető dilemmájáról. Úgy vélte, hogy az emberek úgy viselkednek a szerelemben, mint hideg téli éjszakákon a sündisznók. Összebújnak, hogy ne fagyjanak meg, de amint olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy feltudnak melegedni, szúrni kezdik egymást. Hogy elkerüljék a fájdalmat, és ne ingerelje őket a túlzott közelség, ösztönösen eltávolodnak egymástól. „Szakadatlan a körforgás, miközben azon törik magukat, hogy az összegabalyodás és a megfagyás között megtalálják az aranyközéputat.” Voltaképpen egyenlő arányban szeretnék megvalósítani a közelséget és az önállóságot.
#Akadályozzuk egymást, de ne legyen kifogásunk ellene
A szerelem korlátoz, beszűkít. A gondtalan párkapcsolatokban is- teljesen egymásnak követelik szerelmüket, ennélfogva elkerítik egymást a nyájtól. Most már összetartoznak ugyanolyan mértékben. Ami persze nem azt jelenti, hogy egymás nélkül nem mehetnek hosszabb utakra, kikapcsolódni. Ha túl gyakran vitatkoznak a vágyaik ellen, akkor a házasság széthullik. Ugyanakkor, ha folyton azt követelnék egymástól, hogy külön élhessenek, az is a házasság széthullásához vezet. A kölcsönös, néma, szinte bársonyos elnyomás finom hadművelet. Egymás iránti tiszteletből meg kell tanulniuk, hogy végtelen gondossággal, kesztyűs kézzel engedjék laza pórázra egymást, vagy kurtítsák meg a köteléket, de soha, egyetlen pillanatra sem szabad úgy tenniük, mintha nem élnének bezárva. Ennélfogva, arra a következtetésre jutottam, hogy sok ember egy egész titkos temetőt hordoz magába, ahová takaros kis sorokba temették az álmaikat, amelyeket a családjukért feladtak. S az utódok, kedvező helyzetük javát, a szülők önfeláldozásának romjaira építhették. Hiszen a társak, mindketten a bőrükön érezték a házasságukban a korlátozásukat, a kis én-halálok sorát. Tudom, hogy így van a legtöbb esetben. De nem vagyok biztos abban, hogy mindig kifogásuk volt az ellen, hogy akadályozzák egymást.
#Vitázzunk, de ne általánosítgassunk
A szerelmes- heves vitákban a feszültség, ha eléri a tetőpontját, a túlcsordult érzelmek azt a jelenséget mutatják, amit „áradásnak” neveznek. Vagyis azt a pontot, amikor az ember már annyira kimerült vagy frusztrált, hogy az agyát elárasztja (vagy félrevezeti) a harag. Az áradás csalhatatlan jele, amikor a vitában sűrűn kezdjük el használni a „mindig” és a „soha” szavakat. Ezt általánosítgatásnak nevezik (mint például: „Mindig így szoktál cserbenhagyni!”, vagy „Soha nem számíthatok rád!”). Az efféle fordulatok csírájában fojtják el a pártatlan vagy intelligens párbeszéd lehetőségét. Ha pedig ránk tör az áradás, akkor elszabadul a pokol. Jobb, ha ennek nem engedünk teret. Egy házasság boldogságát abban is mérhetjük, hogy a házastársak nyelvén hány heg van, amiket úgy szereztek, hogy a dühös kijelentések visszatartása közben beleharaptak a nyelvükbe.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez