Miért félünk annyira boldognak lenni?
Vannak, akik az életet bátortalanul és passzívan élik, mintha kívülről amatőr színtársulat játékát néznék. Lenyűgöz a színészi játék és a rengeteg improvizáció, a színpad forog, változnak a helyszínek, és mi is kedvet kapunk a játékhoz, félve kérdezzük, csatlakozhatunk-e. De bármennyire próbálkozunk, nem megy ez nekünk, görcsösen és gyáván játszunk, a szerepeinkbe belezavarodunk, nem éljük át, csak élettelen, fahangon felolvassuk, nem varázsoljuk bele a személyiségünket, nem a szívünkkel vagyunk jelen, csak túl akarunk lenni rajta. Csapnivaló ripacsok vagyunk.
Az életet ugyanígy éljük, mintha az élet való világ-színpadának vörös bársonyfüggönye mögött, egyre csak a végszavunkat várnánk. Mikor következünk végre? De amikor kilépünk, mégis esendők vagyunk és tökéletlenek. Folyamatosan egyensúlyozunk, és a jelen pillanataiban pedig csupán csak ott vagyunk, jelen vagyunk.
Túl akarunk lenni a mindennapokon, feladatot teljesítünk, tennivalókat pipálunk ki és húzunk le a listáról. Egyre csak várunk, pénteket, hétvégét, ünnepet, születésnapot, nyár végét, karácsonyt. A többi napon pedig néha csak túlélünk és megúszunk, és tíz év távlatából rádöbbenünk, hogy ott sem voltunk igazán, elmulasztottuk élvezni. Elmulasztottunk élni.
A boldogság annyira magától értetődő volna, mégis úgy tekintünk rá, mint egy érdemrendre, melyet csak az arra érdemesek nyerhetnek el. Ahelyett, hogy kitárt karokkal, nyitott szívvel fogadnánk, inkább riadtan hátrahőkölünk, ha arcunkon megérezzük az érintését, gondolataink gyanakvással, félelemmel, cinizmussal, és kétségekkel telítődnek. Mert mindig a legrosszabbra készülünk fel, akkor nem érhet csalódás. Vajon a negatív világlátás melyik nagymestere tanította ezt nekünk? Kétségbe vonjuk a boldogságot, ahogyan önmagunkat is.
Nézz magadra, sajnálni valón ironikus lettél. Az élet ajándékaiból közhelyparádét rendezel, pufogtatod a kliséket, a pénz az ördög valutája, a hírnév megront, a szerelem megvakít, a boldogság egy önző állapot, és a nyugdíjazás az életed végét jelenti. Amire a legjobban vágysz, az borzaszt a legjobban. Hipochonderből gyógyíthatatlan happychonderré váltál, félsz boldognak lenni, fóbiásan viszolyogsz, mert a boldogság neked csak végtelen tévhit, szükségtelen dogma. Amikor megérkezik, a szívedet melengető hála megbújik a gyötrő önbizalomhiány mögött. Vajon mivel érdemeltem ezt ki? Félsz a medve bőrére előre inni, és szerinted úgyis jön még kutyára dér. Csapdák, gyenge láncszemek, buktatók, apró betűs részek után kutatsz, mert mindez túl szép, hogy igaz legyen. Mennyit csalódtál, te barátom.
Észrevetted, hogy vannak emberek, akik ha boldogok, rejtegetik azt? Talán attól tartanak, hogy önzőnek, forrófejűnek, önteltnek, túlságosan magabiztosnak tűnnek, és igen, vannak szubkultúrák, ahol nem viselik el a vidám fiúkat, a túl sok mosoly, a konstans pozitív életszemlélet ott nem divat, és biztos valami szekta van mögötte. A túl sok boldogság ártalmas marhaságnak tűnik most. Mert életre hívja az irigységet, a gyűlöletet, az elutasítást, és végzetesen irritál másokat. Hogy megy a sorod a mostanság, kérdezi valaki. Minden rendben, minden szuper, válaszolod. Mintha csalódott lenne az a másik arc.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez