Napi Júlia: Mangó és chili
Fizetsz. Megköszönöm. Fúj a szél. Beléd kapaszkodnék, de nem lehet. Mondanám, hogy kezdjünk új életet és hagyj ott mindent! Csak a kincseidet hozd, dobjuk ki együtt a szemeted, ami szomorúvá teszi a szemed! Mondanám, hogy nekem van hozzád erőm. De még nem hagyod.
- Örülök, hogy találkoztunk - mondod.
- Én is nagyon - mondom.
Amíg a jegyem fizetem, a hátam mögött kinyílik az ajtó. Oda lépsz, megölelsz, belecsókolsz a nyakamba, beszívod az illatom. A szemed még szomorúbb. Nekem meg egy pillanat alatt szakad meg a szívem. Érted. Magamért.
- Tudtam, hogy szereted a chilit - mondom. Erre széles mosoly rajzolódik a szádra. Szép. Szép vagy. Szomorú szemmel is. Szép. Pedig fáj a derekad.
Az ajtót becsukod. Jön a lift. Szinte a hátamba érzem a félelmed, mit itt hagytál velem, a félelmed, hogy lenne valaki, akinek nem kéne tovább hazudnod. Mert nem kéne hazudnod magadnak. Bár nekem megpróbálhatnál. Tudom, hogy meg is próbálnál.
A chili és a mangó talán ordítássá válna a számban, ahogy a liftben a falba kapaszkodom. De nem tudja túlordítani bennem a felismerést, hogy azt hiszem már akkor is szerettelek, mikor még nem is ismertelek.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez