Nekem ti, férfiak….
Egészen korán rájöttem, hogy nálam ez nem működik. Meghibásodott rendszer a lényem, kifolyt kávé a padlón, odahányt szennyes.
Sokszor mondogattam, hogy gyűlöljetek, azt jobban kezelem, mint a szerelmet. Az fáraszt, mint egy matekpélda. A szerelem egy algoritmus, fogalmam sincs, mit jelenthet.
Nekem a szabadság áll jól, és, mint Nádasdy szerint Piafnak, a pohár és a cigaretta. Meg mások elkobzott érzései. Ebből táplálkozom. Mind meg akartatok menteni, mind elhittétek, hogy megváltozom, hogy mellettetek fogok vihar után megnyugodni. Sebészi pontossággal forgattam bennetek a kést, észre sem vettétek, hogy fáj, csak akkor, mikor meguntam és kihúztam.
Eltűntem, leléptem, otthagytalak titeket, egyedül maradtatok a kérdéseitekkel és zavarodottságotokkal. Ölelek és ölök, mindig így megy ez. Esküszöm, nem szándékos, mégis tisztában vagyok már az elején, hogy milyen lesz a vége. Mikor azt mondtátok, hiányzom, mosolyogtam és hallgattam. A hallgatás nagyon megy. A csend nektek menedék volt, bármit bele tudtatok álmodni, nekem pedig eszköz, hogy kiküszöböljem a számra kívánkozó „nem szeretlek”-et, „üres vagyok”-ot, „fájni fogok neked”-et. Miért nem hagytatok meg töredéknek? Miért akartatok örökké egésszé formálni?
A hűséggel furcsa kapcsolatot ápolok. Lojális, hűséges vagyok a barátaimhoz, a családomhoz, de hozzátok soha. Kedvelem a férfiakat, egészen addig a pontig, míg komolyan nem vesznek. Ott valami megszakad. Egy bizonyos idő után elkezdtek kisajátítani, burokba zárni, követelőztök, mindenemet magatoknak akarjátok. Nem értitek meg, hogy ami nincs, az nem lehet a tiéd.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez