'Nem tudlak elképzelni anyának', hangzott el az a mondat, amit még viccből sem szabadna soha senkinek mondani
Vannak mondatok, amiket ha nem is tudatos szándékossággal mondunk ki, annak, akinek kimondjuk, sokkal többet jelent annál, mint amire bármikor gondolnánk. A fenti, címben elhelyezett mondat is ilyen.
Az, amikor talán egy röhögős estén a másik szemébe mondjuk, hogy úristen, sosem tudtalak vagy tudnálak elképzelni anyának, te pedig erre hirtelen megfagysz, nevetsz te is a másikkal és az egészet lazán veszítek, de aztán eltelnek hetek, hónapok, évek és egy trauma, egy seb megvizsgálása, feldolgozása kapcsán fel-felbukkan ez a rég elvesztett mondat s hirtelen összerakod a sziklával szétzúzott roncsokat a belső szerveiden. Egyetlen egy mondatot sem szabad félvállról venni: akkor sem – főleg akkor nem -, ha azt mondják közben neked, hogy ne legyél már ennyire túlérzékeny. Nem túlérzékeny az, aki felfigyel a szavakra, a jelentésükre, aki meg is hallja azt, amit mondasz neki. Akit túlérzékenynek nevezel, az éppen kikapcsolta vagy még be se kapcsolta az önmaga kontrolját az érzelmeinek irányítása felett. Ott és akkor éri el a sírás, a féktelen kacagás, a rátörő pánik és szorongás, az ötmásodpercenként váltakozó szélsőséges hangulatingadozások, amikor csak jól esik a lelkének: nem szándékosan kitervelt cselszövés az emberiség ellen, hanem a még (ön)bepiszkítás jelképe.
- Gondoltál már arra, láttad már úgy a helyzetet, hogy az, hogy érzékenyebb vagy, mint az átlag – ezt is ki mondja meg, hogy ki és mi az átlag? -, az annyi, mint minden egyes ember gondolatát látni úgy, hogy valójában semmiféle kényszerünk nincs erre?
- Akire azt mondjuk, hogy túlérzékeny, valójában szabadon engedi meghallani az érzelmeket, amik körbeveszik. Ahelyett, hogy azt mondanánk neki, „Oh, veled vigyázni kell, mert te mindent magadra veszel/mindig megsértődsz”, azt kéne felismerni, hogy segíthetnénk neki kicsit magabiztosabbá tenni a belső gyermekét.
Az egész gyerekkoromat végig kísérte az a kép - sőt még a korai tinédzserkoromban is teljesen meg voltam győződve erről -, hogy sok gyerekem lesz majd. Nagyon sokáig a nyolc és a hat volt az első berögzött álomkép, amit nagy lelkesen és csillogó szemekkel mondtam bárkinek és bárhol. Majd ahogy tudat alatt tudatomra ébredtem, hogy a négy a kedvenc számom, úgy átváltottam négy gyermekre... Bár közben egy idő után elkezdtem szégyellni magam, mikor erről beszéltem, és a csillogó, valódi tekintetet és vágyat észrevétlenül váltotta át a szorongás. Belső szorongás, hogy vajon mit gondolnak erről mások, hogy biztos ki fognak nevetni és azt fogják mondani, hogy ah, neked úgyse lesz egy sem, hiszen nézz csak magadra: nem is vagy megfelelő személyiség hozzá. Hogyan szerethetne bárki is? Hogyan is tudnál nevelni valakit? Hogyan is vállalhatnál ekkora felelősséget, amikor könnyedén hajlamos vagy hagyni, hogy félrelökjék azt, amiért belül majd meghalsz a lelkesedéstől? Bár a lelkesedés nem is igazán jó szó arra az érzetre, ami valójában teljesen magától született meg benned, mintha már azelőtt kicsírázott volna, hogy lejöttél a Földre élni. Sosem volt görcsös akarás, hogy csakazértis akkor erre törekszem és meg is valósítom bárhogy, ha beledöglöm is. Nem.
Hogy lehetsz pont te önbizalomhiányos? Miért akarod bemesélni, hogy az vagy, amikor szó nélkül odamész random emberekhez és te vagy a társaság közepe, amióta ismerjük egymást?
Miért bénítod le magad a szorongással?
Az emberek többsége hajlamos úgy beszélni az egészről, mintha önmagad hibája lenne az, amiért nem úgy élsz, ahogy nem úgy látod magad, ahogy ők élnek és ők látnak téged. Hajlamosak vagyunk elképzelni a másik személyről egy kész történetet, hogy milyen, pusztán a viselkedése vagy a látottak alapján, aztán meglepődünk, amikor kiderül, hogy teljesen félreismertük az illetőt.
Egy nagyobb – illetve kisebb, hiszen mit nevezhetünk nagyobbnak és kisebbnek, nem igaz? – trauma után felléphet akut stressz zavar, ami ha egy hónapnál tovább tart, akkor az PTSD, avagy poszttraumás stressz nevű szorongásos rendellenesség. Egyfajta mentális védekezési mechanizmusként funkcionál. A PTSD elszenvedőinél a sokszor évekkel ezelőtt megtörtént események feldolgozatlan traumái kéretlen emlékképek formájában újra és újra megjelennek az adott személy tudatában: ezzel is megakadályozva azt, hogy a traumatizált személy normális, egészséges életvitelt tudjon kialakítani. A késleltetett PTSD pedig az, amikor a poszttraumás élmények több, mint hathónappal – ami akár évek is lehetnek - a trauma után jelentkeznek.
Mi számíthat egyáltalán normális életvitelnek?
A legfőbb traumáink gyerekkorban rakódnak le a testünkben: nevelhetnek látszólag mindent megadva nekünk, figyelmesen, aggódva, de közben nem biztos, hogy egészséges érzelmi hátteret is képesek nekünk nyújtani. A látszatot és a valóságot egy igencsak halvány függöny választja el egymástól.
Visszatérve a címre és a cikk elejére. A kiindulási pont a sok gyerek, nagy kertes ház, kutya és macska és kiegyensúlyozottság. Valahogy a férfit a háznál sosem képzeltem el, mindig csak azt, hogy sok gyerek vesz majd körbe, mintha csak és kizárólag bennük állt volna az elképzelt világom. Fele-fele arányban kislány s kisfiú, bár a nemek mibenléte sosem volt kérdőjel, egyszerűen csak az egész olyan magától értetődő volt: olyan, mintha veled született volna, mintha előre meg lett volna írva a jövőd. Aztán úgy tűnik, valahol átírtam a sorsot, hiszen nemhogy hat, de egy gyermeket sem szültem még és nem, nem érzem úgy, hogy hibáztam volna, amiért nem teljesítettem valamit, amit a belső kislány kapott Odafentről.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez