Rómeó, Júlia és a Sors
A sorsod, amit jelenleg élsz, a személyiséged kivetülése. Ez egészen addig így van, amíg nem untad meg a saját drámád főszereplőjét, aki te magad vagy. Egészen addig így van ez, amíg fel nem ismered, hogy a kellékek, a díszletek, a helyszínek és a szereplők mind-mind egy általad konstruált színmű részei a saját életedben.
A sorsodnak vélt események pontosan azt fogják követni, amit te akarsz, és azt fogod kapni, ami a színdarabban fenntartja a feszültséget és a figyelmet. A szenvedő, folyamatosan elbotló, drámai fordulatokat megélő hős egészen addig megy a saját rossz sorsa útján, amíg fel nem ismeri, hogy azt a személyisége határozza meg. A személyiség, amelynek felépítésére oly sok energiát fordítottunk. Jelmezek, sminkek, mozdulatok, az érzelmek belénk rögzült kifejezésmódja, hamis kommunikáció.
Születésünk óta épülő személyiségünk a legnagyobb ellensége annak, hogy kilépjünk a színdarabunkból. Ezzel manipuláljuk magunkat és másokat, hogy fenntartsuk a feszültséget, tovább szőjük a drámai cselekményt. Ehhez szoktunk hozzá, és a környezetünk is elvárja tőlünk szerepünk eljátszását, mert ezt érzi biztonságosnak. De mint minden jó drámában, mindannyiunk életében eljön a tetőpont, egy váratlan fordulat: egy kihívás, egy tragédia, egy ember, aki nem az álarcokat látja. Ott a hős eldöntheti, hogy kibújva a szerepéből lelép-e a színpadról, és behúzza-e a függönyt taps nélkül, hogy átléphessen valódi sorsába. Ez a sors már pontosan az lesz, ami a tiéd. Nem eljátszani, hanem megélni fogod. Az emberi kapcsolataink így már nem egymás álarcainak, hanem valós lényünk szeretetének a kifejeződései lesznek. Ez fog közös sorsot írni mindannyiunknak.
Mi mindannyian Rómeók és Júliák vagyunk. Mélyen gyökerező szerepeink ezek. Újra és újra ismételjük drámai életünk eseménysorát, dialógusokkal, örömökkel, bánatokkal és váratlan fordulatokkal. Életünk középpontjában a szerelem áll, no meg a vágyak. Ez így is marad egészen addig, míg nem szállunk ki tudatosan a drámánkból, és kezdünk el másfajta, nem újraismétlődő kapcsolatokban élni. Látszólag ez lehetetlen. De látszólag sok minden lehetetlen! Látszólag áldozatok vagyunk, akik, mint egy antik tragédiában, tehetetlenek a végzettel szemben, amely által determinálva csak sodródunk a halál felé, mi végül elemészt.
A drámaírók jól tudják, hogy a kiszámíthatatlan fordulatok, a felsőbb erők befolyása, a jó és a rossz szembeállítása, a harc, a szerelem, az emberi alaptulajdonságok felerősítése tartja fenn az olvasó, a néző figyelmét, ez ugyanis feszültséggel lehetséges. Pontosan ugyanezt az elvet követjük a magánéletünkben is.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez