Mire jó a bölény?

A fő zsákmányt az indiánok számára bölény jelentette. Szinte mindent, amire a háztartásban, az öltözködésben és a vadászat során szükség volt, ettől az állattól kapták. Az amerikai bölénybika kétszer olyan nagy, mint a mi szarvasmarhánk. Majdnem 2 m magas és közel 900  kilogrammot is elérheti. Az indiánok főleg a kisebb termetű nőstény állatokra vadásztak. Az elejtett állatnak szinte minden részét hasznosították: a bőrt, a szarvakat, a csontot és a szőrt is elvitték magukkal a táborba.

Az indiánok egyetlen megölt bölényből közel 80 féle dolgot tudtak előállítani. A cserzetlen bőrből készítették a szíjakat és öveket, a prémből készültek a  fekvőhelyek és a takarók, a cserzettből pedig sátrat csináltak. Szívesen viseltek bölényszarvból készült ékszereket, de legtöbbször kanalat és bögrét faragtak belőle. A csontokból kést, nyílhegyet, varrótűt készítettek.
A bölény gyomrából vizestömlő lett, a nyelv érdes felét hajkefének, a farkát pedig légycsapónak használták.

A "Nagy kutyák"

Amerikában éltek már lovak a spanyolok bevándorlása előtt is, de a földrészen ma élő musztángok ősei a spanyol bevándorlók által behozott lovak voltak. A préri indiánjai kóbor vadászként éltek. Nyomban szent állatnak tekintették a lovat. Megtanultak bánni velük és egy idő után már ügyesebben ülték meg, mint a spanyolok. Befogták a vad musztángokat, de nem tenyésztették őket. A ló megjelenése előtt kutyákat használták teherhordásra, később ezt a feladatot is a ló látta el.
Néhány törzs ezért a mai napig is "nagy kutyának" nevezi őket. 1790 körül már az egész prérividéken meghonosodtak a  lovak. Ez nagy változást hozott az indiánok életébe. Lóval messzebb lehetett menni, több bölényt lehetett elejteni. Az indián törzsek akaratlanul is beléptek egymás vadásszterületeire és így gyakoribbá váltak a háborúk. A ló elterjedésével nőtt az értéke is. A törzsek egymás elleni "lószerző"hadjáratokat indítottak.

Beszélgetés  a Nagy Manitou-val

Az indiánok minden reggel mélységes tisztelettel köszöntötték a keleti látóhatáron felbukkanó Napot. A fényt,meleget és életet adó Nap, hitük szerint fontos része volt egy természetfeletti hatalomnak,melyet egyes törzsek Manitou-nak,más törzsek Wakan-nak neveztek. Manitou lehetett állat vagy növény, megjelenhetett a kövekben vagy a csillagokban is. Bizonyos esetekben Manitou ereje veszélyes az emberekre, jóindulatát tehát áldozatokkal kívánták elnyerni. Minden törzsnek, klánnak volt saját sámánja, varázslója. Legfontosabb feladatuk az volt, hogy a Nagy Szellem segítségével meggyógyítsák a betegeket. A nyilvános ceremóniákon a sámánok dobjuk, vagy a meszkalin segítségével próbáltak transzba jutni, hogy a szellemek segítségét kérjék a gyógyításhoz. A meszkalint egy  peyotl nevű kaktuszból nyerték. Hatását az LSD-éhez hasonlítják. Erős halluciogén szer, melynek hatása körülbelül 4-12 órán keresztül tart.

Az indiánok legfőbb ünnepsége a Naptánc volt. Ilyenkor az egész törzs összegyűlt. Úgy tartották,hogy ez a nyári ünnepség új erőt ad az égnek és a földnek, minden élőlénynek, a Holdnak, a csillagoknak és a résztvevőknek. Megépítették a nyitott tetejű ünnepi "kunyhót" és a közepén felállítottak egy egyenes fatörzsből faragott központi cölöpöt, mely szimbolikusan összekötötte a földet és az eget.

A férfiak étlen-szomjan négy napon keresztül énekeltek és táncoltak ebben a kuynhóban.Tánc közben addig bámulták az eget, míg teljesen révületbe nem jutottak. Ekkor úgy érezték, hogy már a legfőbb égi hatalom közelében járnak és tőle kértek segítséget, támogatást az egész törzs számára.A legbátrabb férfiak kegyetlen próbatételnek vetették alá magukat. Mellükön és hátukon két vágással bemetszették a bőrt, melyen bőrszíjat húztak át. A szíjakat a középen álló oszlop tetejéhez kötötték, így  a táncosok közvetlenül összeköttetésben álltak a "világ középpontjával". Lassan ringatózva, egy helyben járva órákon keresztül táncoltak, mígnem a fájdalom és a mozgás révén látomásaik támadtak és mágikus erőt éreztek. Addig táncoltak,míg a szíjak kiszakadtak bőrükből. Ezeket a sebhelyeket a legnagyobb bátorság jeleként tisztelte mindenki. A Naptáncot az indiánok manapság is megtartják, így ezek az ünnepségek is biztosítják, hogy ősi kulturájuk ma is elevenen él.

A szomorú jövő

A fehér ember megjelenése a földrészen az indiánok lassú pusztulásához, kultúrájuk hanyatlásához vezetett. A földjeiket lassan elfoglalták, kiírtották a bölényeket, megfosztva ezzel az indiánokat legfőbb élelmiszerforrásuktól.

A folyamatos harcok a népesség rohamos csökkenéséhez vezettek. Miután a fehérek elfojtották az indiánok utolsó kétségbeesett, sikertelen fegyveres megmozdulását is, a reménytelenség és a gyász hosszú évei következtek. A földönfutóvá  vált, otthonuktól megfosztott indiánok teljesen elvesztették életkedvüket és az alkoholban leltek vigaszra. Ma az Egyesült Államokban és Kanadában  mintegy 3 millió indián él, egyharmaduk rezervátumokben, a nagytöbbségük az amerikai kisvárosokban és a hatalmas metropoliszokban, ahol szociális segélyen tengődnek a munkanélküliség miatt.

Több mint másfélmillió indián részben a nagyobb városokban lakik, ahol általában magasabb végzettséget nem igénylő munkát végeznek, ezek a munkák nem járnak nagy jövedelemmel és hosszabb távon nem is biztosak. Ez alól csak a Mohawk törzs tagjai kivételek, akik a nagy felhőkarcolók építkezésein dolgoznak, mivel rendkívül jó az egyensúlyérzékük. Az indiánok ma már nem hajlandóak beletörődni, hogy ők csupán egy elnyomott kisebbség tagjai. Felelevenítik a régi szokásokat és hagyományokat, törzsük nyelvét és ősi hitét. Sérelmeik orvoslására bíróságokhoz fordulnak. A régi nagy törzsek leszármazottjai már nem akarják elfogadni a fehérek kultúráját, hanem saját öntudatos kultúrájukat keresik. Élteti őket a remény, hogy egy barátságosabb jövő vár rájuk, melyben teljes értékű emberként élhetnek úgy, ahogy az nekik tetszik.


"Egy nagyrahivatott nép élt itt,és tűnt el nyomtalanul." Karl May, Winnetou

Fotók:
by KRRISHwTrampkach
by ventura06
by KiraUsagi

• érdekességek kultúra történelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!