5 mítosz, amit a kapcsolatokról hiszünk
Az emberi lény része a kapcsolódás. Tágabb értelemben nézve is, nem csak mi, emberi lények kapcsolódunk, az állatok, a növények, sőt még az élettelennek hitt tárgyak is kapcsolódnak egymással. Mindenki mindenkivel és mindennel kapcsolódik ezen a földön. A romantikus kapcsolatok meghatározóan fontos szerepet töltenek be az életünkben. Hozzátartoznak a szociális és érzelmi igényeinkhez, mondhatni, lét szükségleteinkhez. Mind ezek mellett, az egyik legjobb segítője az önismeretünknek.
Lelki és szellemi szinten is, az emberi kapcsolataink segítenek, hogy fejlődjünk, megérthessük, hogy kik is vagyunk. A társadalom nagy hangsúlyt fektetett a kapcsolatok fontosságára, ami arra késztetett minket, hogy olyan dolgokat is elhiggyünk, amik nem is igazak, és valójában csak az ego, a félelmek szüleményei. Néha pont ezek a hiedelmek, berögződések állhatnak a boldogságunk útjában.
1. Mítosz: Kapcsolatban kell élnünk
Nincs semmi baj a szingliséggel. Mégis, a társadalmunk hajlamos megbélyegezni azokat az embereket, különösképpen a nőket, akik egyedül élnek. Elvárásokkal, megfelelésekkel nyomasztják azokat a nőket, akik 30 felett sem találták még meg az igazit. A világ azt hiszi az ilyen emberekről, hogy képtelenek elköteleződni, szeretni, pedig legtöbbször ez egy nagyon tévesen leszűrt ítélkezés. Erre kitűnő szerintem mondás az, hogy előbb mindenki a saját háza táján söprögessen. Nem látunk bele a másik ember lelkébe, és mindenkinek megvan a saját egyéni fejlődési útja ebben az életben. Csupán az elme szab határokat, időt, kikötéseket a dolgok megvalósulására.Ezzel szemben, a szerelem, a társ, csak akkor érkezhet meg hozzánk, ha erre belül is felkészültünk. Ugyan miért kellene kapcsolatból kapcsolatba ugrálnunk? Lehorgonyozni valaki olyan mellett, akivel sokkal több a kompromisszum, mint az öröm, és élni ebben évekig boldogtalanul csak azért, mert ez a "normális", mert félünk egyedül lenni.
Az olyan kapcsolatban, ahol a felek önmagukat sem ismerik eléggé, és nem elég stabilak, önállóak, egy kapcsolatban csak ideig-óráig találnak békét, aztán felszínre kerülnek pontosan azok a problémák, mutogatások, amik abból fakadnak, hogy csak kapaszkodtak a kapcsolatba, de nem ismerték igazán sem magukat, sem a társukat. Ha magamra őszintén tudok figyelni, és megadni magamnak mind azt, amire szükségem van, csak akkor vagyok képes ezt a figyelmet, szeretetet másnak is megadni. Persze minden kapcsolatnak szüksége van némi áldozatra, nincs két egyforma ember, képessé kell válnunk az alkalmazkodásra, de nem mindegy hogyan, és miben. Előbb magunkat kell megismerni, magunknak elegendő időt adni arra, hogy felfedezhessük kik vagyunk, mi a fontos számunkra egy kapcsolatban, és mivel tudunk hozzájárulni, hogy harmonikus, boldog perceket szerezzünk egymásnak.
2. Mítosz: A kapcsolat a szerelemről szól
Szerintem a kapcsolat nem a szerelemről szól. Hanem a szeretetre való képességünkről, az adásra és befogadásra képes tükrünkről, legfőképpen önmagunk szeretetéről és ha ez megvan, akkor képessé válunk egymást is gazdagítani, segíteni. Tulajdonképpen mind szeretve vagyunk, és az egyéni feladatunk, hogy szeressünk, adjunk, függetlenül attól, hogy kivel állunk szemben. A kapcsolataink erre tanítanak. A bizalom, a kommunikáció, a kedvesség, a törődés, a figyelem, az együttérzés, mind a szeretet alapját képezik, és ezeket csak akkor tudjuk őszintén megadni egy másik embernek is, ha önmagunknak már sikerült.Bármennyire is idealisztikusnak tűnhet, mi magunk vagyunk a szeretet, de ezt fel kell fedeznünk, meg kell tapasztalnunk. A világunk a kivetítésre épül, ezért első sorban csak a külvilágon keresztül érthetjük ezt meg. Az egyik cél viszont pontosan az, hogy eljussunk oda, hogy megértsük, nincs szükség valakire, hogy a szeretet jelen legyen az életünkben, mert az bennünk volt mindig is. A kapcsolatok ehhez a belső felismeréshez próbálnak visszavezetni bennünket.
Mikor szerelmesek leszünk, azt hisszük, hogy ez a másik ember érdeme, és sokszor ezért ragaszkodunk egy személyhez. Az igazság az, hogy valójában ez az érzés ott élt bennünk az előtt is, hogy a társ az életünk része lett volna, a másik csak előhívta, hogy mi erre a szeretetre képesek vagyunk.Hiszen hányszor voltunk már szerelmesek és hányszor kezdtük újra, mert végül valamilyen oknál fogva az a társ még sem az igazi volt? Akkor tényleg csak azért tudtuk ezt az érzést átélni, mert ő olyan tökéletes volt? Valójában a saját szeretetünk erejével emeltük fel a másikat, és ez egy csodálatos dolog, függetlenül attól, hogy végződött a történet. Hiszen ez pontosan azt jelenti, hogy erre a szeretetre képesek voltunk és bármikor újra képesek vagyunk így érezni. Nem csak az a nagyszerű felismerés ebben, hogy képesek vagyunk rá, hanem az is, hogy mi is olyan csodálatos vagyunk, mint amilyennek a másikat láttuk. Észre kell vennünk, hogy a másik ragyogásában a saját szerethetőségünket is kivetítettük, hiszen a környezetünkben azt vagyunk képesek meglátni, észrevenni, amit már ismerünk, ami bennünk is fellelhető.Mikor a kapcsolatainkon keresztül végig megyünk ezen a tűzpróbán, végül rálelhetünk ezekre a belső felismerésekre. Amikor magunkévá tesszük, hogy ezt az érzést bármikor elérhetjük. Az igazi társ ebben az életszakaszunkban, ettől a megértéstől lesz valódi. Ezt a felismerést nem lehet már elvenni, a miénk, tudjuk, hogy bármikor elérhető nem kell hozzá társ, csak ha úgy döntünk, hogy szeretnénk kapcsolódni és megosztani ezt az érzést. Ez után egy kapcsolatban már nem elvenni akarunk, nem "letölteni" belőle az adagunkat, hogy jobban érezzük magunkat, hanem "feltölteni" a szeretetet a közös kincsesládánkba.Már nem lesznek bennünk bizonytalanságok önmagunkkal szemben, csak szeretnénk őszintén, szabadon adni abból a szeretetből, amit eddig a szívünkben rejtegettünk.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez