A depresszió nem csak belső ügy
Egyedül nem élhetjük túl a legnehezebbet, bármennyire is tragikus kijelentés. A gyógyulás nem csak rajtunk múlik, hanem több pillérre épül. Olyan, mint egy sok ezer darabos kirakós. Lehet, ha segítség nélkül vágunk bele, a végére sem érünk.
Három aranyigazság:
Add meg az esélyt, hogy sikerülhessen!
Nem ciki, ha gond van.
Nem vagy kevesebb, ha lelkileg épp rosszul érzed magad.
Az elfojtás ugyanis egyenes út a depresszió legsötétebb bugyraiba. Aki magába rekeszti a fájdalmait, előbb-utóbb túltelítődik velük, és fennáll a veszélye annak, hogy egyetlen kiútként az öngyilkosságot tartja számon. A zárkózottság talán egyfajta téves társadalmi megítéléshez vezethető vissza; sokan azt vallják, szégyellnivaló, titkolni kell a lelkileg nehéz napokat, felületesen vizsgálják a témát, gyakran saját, megalapozatlan szubjektív véleményüket kész tényként olvassák rá a másikra.
Felelősek vagyunk az embertársainkért, legfőképp azokért, akik körülvesznek bennünket, valamilyen szerepet töltenek be a hétköznapjainkban. Nem szabad csukott szemmel, vakon járnunk a világot, saját kis burkunkban létezve. Bármekkora klisé is: néha egy segítő szó olyan horderejű változást hozhat, amelyet pillanatnyilag nem is észlelünk, ám utólag olyan hatást gyakorol az illetőre, amely döntő szerepű változást hozhat az életébe.
A támogatottság érzése egyszerűen olyan erő, amelyet a legkiegyensúlyozottabb, legelszántabb ember sem tud önmagának megteremteni. Kell valaki, aki érezteti, hogy fontosak vagyunk, aki végig fogja a kezünket, és segítő jelenléte akkor is áthat bennünket, ha épp nincs velünk. Most, a mai világban, mikor évente átlagosan egymillióan követnek el öngyilkosságot, leírhatatlanul fontos erre a témára minél több időt szentelni. Hiszen nem tudhatjuk, hogy éppen a mi szavunk jelent-e kapaszkodót valaki számára. Lehet, az együttérzésünk kifejezése csupán egy puzzle-darab a rengetegből, mégis esszenciális szerepet tölt be.
Az érték bennünk rejlik: tehát intelligenciánkat, életünk értelmét nem a szép és nem is a nehéz pillanataink határozzák meg. Nem gondolkodhatunk végletekben, mikor sokkal árnyaltabb, összetettebb mindez. Én is éreztem már, hogy legszívesebben soha többé nem merészkednék elő a szobámból.
Úgy is, mikor szó nélkül, örömmel hagytam volna, hogy elnyeljen a tükör, csak hogy többé ne is lássam magam. Előfordult, hogy a túlzott önkritika miatt – bármennyit is tevékenykedtem különféle területeken – nem láttam értelmét a munkámnak. Hagytam, hadd irányítsanak a belső hangok, függetlenül attól, hogy épp tévútra terelgettek.
Átláthatatlan a lélek dinamikája. Ha ismerjük is az ok-okozati összefüggéseket, előfordulhat, hogy egy-egy érzésünk keletkezését nem tudjuk definiálni.
Ne feledd, a lényeg: nem attól vagyunk erősek, ha a hallgatást választjuk. Az igazi bátorság segítséget kérni! A depresszió legyen tehát közügy.
Reformáljuk meg a téves berögződéseket. Beszéljünk róla minél többet, minél több aspektusból. Éreztessük, hogy minden áthidalható. Egy régi jó tanárom mondta: amikor úgy hisszük, kifulladtunk, egészen biztosan még háromszor annyira képesek vagyunk. Lebegjen hát ez a szemünk előtt!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez