A gyerekkorról
Van valami megfoghatatlanul és visszavonhatatlanul balladai az emlékeinkben. Álmainkban, véletlenül felsejlő emlékeinkben, más színekben és fényekben köszön vissza a gyerekkor. Akkor még a félelmeink alaptalanok voltak, az álmaink irracionálisak és az élet a máról szólt.
A pillanat játéka, az apró, tünékeny dolgok élvezete, a mindennapi élet kaland és felfedezés volt számunkra. Könnyen játszottunk el szerepeket, melyek vágyainkról szóltak, és elhittük, hogy valóságként éljük mindezt. Közös játékaink komolyak voltak, amilyen komolytalanok a vitáink. A barátságaink és szerelmeink mindörökké tartottak, ahogy a szüleink biztonságot nyújtó jelenléte is.
Amikor egy rémálom után minden félelmünk elmúlt, ahogy befészkeltük magunkat anyu és apu ölelő karjaiba, így már semmi más miatt nem kellett aggódjunk, miénk volt a legnagyobb erőd. Gyermekként minden színes játék volt. Hallhattunk meséket óraszám, és ha jól viselkedtünk, akkor kaptunk desszertet – ha nem viselkedtünk jól, akkor felkutattuk titokban a lelőhelyet. Gyermekként minden rólunk szólt. Szüleink és testvéreink, nagyszüleink és örök kis barátaink, mindenhol mi voltunk a középpont. Nem számított, ha a döntéseink bizonytalanok voltak, a hibáink elfogadhatók voltak és a legnagyobb problémánk egy-egy felelés volt másnap az iskolában. Amikor a szerelmi bánatunk kimerült abban, hogy nem kért fel a buliba táncolni Ő, és szerelmi vallomásnak vettük már azt is, ha kölcsönadta a tollát az órán.
Mindannyiszor, ha összetört érzékeny lelkünk, mindig arra vágytunk, hogy majd felnőttként, minden rendben lesz, ahogy azt a szüleinknél is láttuk. Akkor még nem ismertük fel a felelősséget. Nagyon sokan sokáig húztuk ezt az állapotot, amíg iskolában tanultunk. Aztán jött a felsőoktatás, egy kollégium, pillanatnyi szabadság, a kamasz kavarodásaival vegyítve éreztük, hogy megindult a föld alattunk. Amint az első önálló döntést kellett munka tekintetében meghoznunk, akkor beléptünk a jövőbe tekintés világába. A felnőtt lét beavató játéka ez, hogy tudunk megdolgozni a pénzünkért. Időközben átesünk a csalódásainkon, átlátunk az illúzióinkon, felfedezzük, hogy a családi szentségbe is csúszhatnak hibák és tökéletlenségek, és megízleljük a felnőtt létet. Sokszor nem is tetszik, amit itt találunk. A munka nehéz, a felelősség nem átruházható és a kis fehér kerítéses- házas, gyerekes- családos álom is marketingfogássá alacsonyodott a szemünkben.
Ahogy rohannak a mókuskerékben töltött évek, úgy távolodnak fényévnyire megélni vágyott álmaink. A valóság mindig kiábrándító. Életünk nem szól másról, csak felelős döntésekről: anyagiakról, kapcsolattartásról, padlótól plafonig munkáról, elvárásokról, szabadnapon élményhajkurászástól végül minden este kimerült álomtalanra ígért alvástól. Felnőttként nem szeretünk álmodni, mert tudjuk, azt mindig összetörik. Az emberi kapcsolatok olyan gyorsan mozognak körülöttünk, mint a ringlispílen a figurák, és nem tudunk lépést tartani a rohanó időnkkel. Túl sok tervet akarunk zsúfolni túl kevés időbe. Sosincs elég időnk és sosincs meg az a bizonyos Tökéletes Pillanat. Hogy mire? Arra, hogy elkezdjünk a folyamatos jövőbe tekintéstől a jelenbe érkezni, és szorosan talajon maradni a pillanattal kéz a kézben. Holnap sosem lesz tökéletes pillanat. Az új napra ébredés nem egy bizonyos jövőben meg nem határozott esemény. A vágyott élet sincs már olyan messze, mint kicsiként.
Az álmaink megvalósításához keressük a pénzt, dolgozunk magunkon. Ahogy kinyílt az elménk, iskoláztuk magunkat a jövőre felkészülve, idő közben magunkra szedtünk minden olyan tapasztalatot, ami segít minket előre lépni. Mégis hiányzik a szikra. Kiégett, fáradt tekintetű emberek járkálnak a városban, mintha egy zombifilm díszletei közt kóborolnának. Igazából az a bajunk, hogy most már olyan dolgoktól nem félünk, mint amilyen ijesztőnek tűnt kicsinek, viszont ami akkor természetes volt, mostanra már elborzaszt minket. Hiszen rémisztő dolog jobban belegondolni az álmainkba. Azokba a képekbe kapaszkodni, amelyre egész eddigi életünkben vágytunk, feszültséggel tölti el legtöbbünk szívét. Mert a kegyetlen valóság kirekesztett minket az álmodozás folyamatából. Már nem divat álmodni. Sémák vannak és reklámok. Készen kapunk mindent, szánkba adják a reklámok, hogy milyen életre vágyjunk. A saját ambícióinknak a társadalomban nincs helye, vagy beállunk vagy kiesünk a sorból. Illeszkedünk vagy kirekesztenek bennünket. Aki felnőtt fejjel álmodik az bolond – szokták mondani. Hiszen nagyot álmodni, a semmiből várat építeni, ez már nem felnőtthöz illő viselkedés. A felnőtt lét elveszi tőlünk a játékra való képességet. Minél többet fogunk fel a világ és a környezetünk nyomorából, mindennél több fájdalmat tolnak át rajtunk, annál inkább lesz ridegebb a valóságunk és még ridegebb a jövőnk.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez