A hazugságról
A kommunikáció igazi klasszikusa. Hogyan tudjuk úgy keverni a lapjainkat, hogy ne adjuk ki magukat? Egy bizonyos pontnál elkezdünk hazudni magunkról. Természetesen vannak kategóriái, amit jobban elfogadnak az emberek, mint mondjuk a kegyes hazugságokat, ahol a másik lelkivilágát megkímélve kicsit ferdítünk az igazságon. Jaj a nagyi, szegény idegei, meg ne tudja ezt és ezt… óh, hát amiről nem tud az nem fáj neki… de valóban, ez ilyenkor nem számít?
Az, amikor a munkahelyen, orvosnál, emberek között egy sablonos környezetben, vagyis olyan emberek között, akik nem ismernek minket, ergo nem számít, hazudunk, az valahogy kevesebb súllyal esik latba, mint amikor a hozzánk közel álló embereknek állítunk valótlant. Vajon hazugságnak számít, ha kicsit ferdítem el? Vajon, ha inkább nem szólalok meg, és csendben elhallgatom az igazat, akkor az hazugságnak számít? Miért is fontos ezt a kérdést tisztázni?
A hazugsági körbe szépen bele lehet pottyanni. Először kitalálok egy sztorit, hogy védjem magam, vagy esetleg színesebbnek tüntessem fel magam, vagy a történetet. A hazugság ilyenkor a figyelemfelkeltés eszköze. Túl unalmas lenne az életem, ezért kitalálok neked egy történetet, hogy érdekeljelek. Ebben a helyzetben az a csapdalehetőség, hogy ismétlés a tudás anyja alapon, szép lassan magam is képes vagyok elhinni azt, amiről hazudtam. Magamévá teszem a történetet, és később hiába vetik a szememre, hogy notórius hazudozó vagyok, én ebből semmit sem értek, és nem azért fogom már tagadni, nehogy lelepleződjek, hanem egész egyszerűen, nem hiszem el már én, hogy ez hazugságtartalommal bírt.
Nagyon sok embert csalt már tévútra az, hogy pusztán figyelmet akart magának. Indulhatott ez egy ártatlan gyermekkori elgondolásból is, de alapulhat ez abból is, hogy ezt láttam szimplán otthon… a „ne mondd meg anyádnak”, „apád erről ne tudjon” - hálójából indultak a taktikai hazudozások. Ilyenkor attól tartok, hogy amikor lebukok, akkor kiderül, hogy úgy cselekedtem, ahogy a másik nem szerette volna, és bűntudatom lesz, hogy vétkeztem. Konfrontálódás helyett inkább menekülök a hazugságokkal, és azt fogom elérni, hogy a másiknak annyira megtörik a bizalma bennem, hogy már azt sem fogja elhinni, amit kérdezek. Vannak olyan helyzetek is, amikor a környezet megköveteli, hogy ne legyen egyéni véleményed, mert amennyiben máshogy gondolkodsz, akkor kiközösítenek. Ilyenkor mindenki felveszi a szép kis színházi maszkot, és elkezdi játszani a szerepét. Igen, elfogadom, amit mondasz, hú persze, hogy igazad van, milyen jól gondolod…
Ebben az esetben egy idő múlva azt érzem, hogy apró tűkkel kezdik el szurkálni a gyomromat és a torkomat a kimondott hazug szavak. Érzem mélyen belül, hogy én ezekkel a normákkal nem tudok azonosulni, tehát önmagamat hazudtolom meg, minden egyes mások által támogatott hazugságsorozatommal. Ezt bírja az emberi elme egy ideig, de akiben munkálkodik az igazságérzet és az őszinteség, előbb utóbb megundorodik ettől és az ilyen típusú emberektől.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez