A múlt örömteli pillanataiba visszavágyni
Olykor nosztalgikus hangulatunk támad, és visszavágyunk a múltba. A múlt azon pillanataiba, és eseményeibe, amelyek talán akkor nem is tűntek különlegesnek vagy meghatározónak, de mostanra kedves és meghatározó emlékekké avanzsálódtak. Józan realitással nézve ez természetes.
Véget ért a gyerekkorunk, örömmel léptünk ki a nagybetűs életbe, hogy szárnyainkat próbálgatva meghódítsuk a világot. Teli voltunk és vagyunk álmokkal, elébe megyünk az újnak, a kihívásoknak, éljük a felpörgött életünket. És közben visszagondolunk és visszavágyunk a színes falakkal körülölelt gyerekszobánkba, ahol a babáink haját fésülgetve ábrándoztunk a hercegünkről.
Gondtalan volt az élet, a legnagyobb fejfájást az okozta, hogyan valljuk be anyának, hogy egy dolgozatra elégtelen osztályzatot kaptunk. Most a legnagyobb gondunk ott kezdődik, hogy nincs munkánk, vagy van, de borzalmas a főnökünk, vagy a saját vállalkozásunkat próbáljuk folyton megmenteni, fejleszteni. Nincs párunk, éppen válunk, vagy ha van, ránk sem hederít, mert a számítógép kiölte belőle az irántunk érzett felfokozott vágyat. Gond, baj, probléma, folyton ezek a szavak pörögnek a fejünkben. És ilyenkor felidézni a múltat, a múlt örömteli pillanatait, felüdülést jelent. Lendületet ad, erőt, hitet. Mert ott a múltban, gyerekként tudtuk mit jelent a valódi élet. Fittyet hánytunk a bosszantó momentumokra, és hogy még édesebbé tegyük a világunkat, habzsoltunk a nagymama krémes csodasütijeiből. Érzékeltük, ha a családban a hangulat alattomosan kúszott a negatív irányba, de mi akkor is kitartóan hittünk benne, hogy nincs olyan katasztrófa az életben, amelyre a mély hallgatás, a veszekedés, a kifigurázás volna a megoldás. Ezt a bölcsességet mostanra egyre nehezebben tudjuk megfogadni.
Az első szerelem euforikus emléke soha nem kopik ki a gondolatunkból, a szívünkből. Az első szerelem meghatározó része az életünknek, amelynek az érzéki, a bolondos emlékfoszlányait felidézve, mindig mosolyra húzódik a szánk, függetlenül attól, hogyan ért véget a szerelmi történet. A legtöbben hittük, hogy ez a szerelem bizony az örökké kitart majd. Talán nem is tévedtünk. Hiszem, hogy az első szerelem mindig is megmarad a szívünkben, ott lüktet, ott mocorog, így téve életünknek örök részévé azt a személyt, aki egy szebb világot hozott el a számunkra.
Visszavágyni a múltba, a múlt örömteli pillanataiba, természetes jelenség.
Hiányérzetünk támad, ha a megszokott megváltozik. Nem arról van szó, hogy az új ne volna szép és jó. De mégis van egy kis sóvárgás bennünk a régi iránt, mert a régi az már biztos, azt már ismerjük, az már összeforrt velünk.
Emlékszem, hogy gyermekként hajnalonként megébresztett a kotyogós kávéfőző torz hangja. Szerettem ezt a hangot, és azt az illatfelhőt, amely ezután köszöntött. Édesanyám minden reggel így kezdte a napot. Felnőttem, és a kávéfőzőm már elektromos lett. Szép, letisztult forma, egy gombnyomás, és már forr is a víz, kicsapódik a kávégőz. De a hatás, a nap kezdete, nem olyan szép, mint amilyen régen volt. Így hát bizonyos napokon előveszem a szekrény mélyéről a kis kotyogóst, és amíg a barna koffeines lé készül, addig hagyom, hogy elnyeljen a múlt körülölelő fátyla, és a felszínre törjenek a múltban megfogant szép emlékek.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez