A szerelem vak
A mondás, amely szerint a szerelem vak, a szerelem perzselő ágyán nem látjuk be. Pedig nagyon igaz. A szerelem olyan magasztos, fennkölt, és káprázatos. A szerelem nem engedi, hogy a valóság uralja a gondolatainkat. Nem, a szerelem elvarázsol, és tovarepít egy másik tér-idő kontinuumba.
Abban a pillanatban, hogy beleszeretünk egy másik emberbe, a valóság és a szerelem két különböző hellyé válik. A valóságot érintőlegesen érzékeljük csak, mindeközben a szerelem bekebelez. És ilyenkor válunk vakká. De olyan nagyon vakká, akiknek még botjuk sincsen, se vakvezető kutyájuk, se segítőik. Csak megyünk, magunk sem tudjuk hogy merre, botladozunk, de nem látjuk, mibe ütközünk. Csak megyünk. Bízunk, hiszünk, és mindent készen állunk feladni, eldobni.
Eszerint a szerelem ostobává tesz? Nem, csak vakká. Mert a szerelem természeténél fogva lehengerli az áldozatait, és óvatosan vezet a vesztőhelyre.
Aztán amikor rádöbbenünk, hogy bizony azon számtalanszor hallott esetek főszereplőivé váltunk, akikről csak sajnálattal és szánalommal tudtunk nyilatkozni, akkor elkezdjük visszanyerni a látásunkat. Az emlékeink groteszk körtáncot kezdnek járni, végül szépen lassan felismerjük, hogy a szerelem mindent felülírt az életünkben, és hogy hibáztunk. De azt is tudjuk, hogy talán legközelebb is beleesünk pontosan ebbe a hibába. Hogy újra vakon fogunk majd szeretni. Mert megadjuk az első perctől a bizalmat a végtelen szerelemmel szeretett társunknak. S ha egy ilyen ajándékkal visszaél ez a személy, azzal a fájdalommal megbirkózni kegyetlenül nehéz.
De azt hiszem, a százával elfogyasztott papír zsebkendők halmaza után is, hogy mégis az ilyesféle szerelem az igaz szerelem. Tudom, hogy ésszel kell élni, de hogyan lehetne egy ilyen leírhatatlanul intenzív érzést ésszel megélni? Csak szívvel és lélekkel lehet. Ők pedig nagyon esendő részeink.
Szeretni igaz szerelemmel csak a bizalom megadásával lehet. És amint ezt megadjuk, szinte azonnal elvesztjük a józan ész adta látásunkat, és csak keringünk a rózsaszín homályban, és csak remélni tudjuk, hogy nem esünk hasra a nagy vakságban.
Mikor megszűnik a kóros vakság, és elkezdjük érzékelni a valóságot, ami egyáltalán nem hasonlít a versekbe foglalt gyönyörhöz, akkor valami megtörik a lelkünkben. Innen gyakran még hosszú út vezet ahhoz, hogy ki tudjuk mondani: nem kell, vége.
Szerelmesen búslakodni pont olyan, mintha egy bohóc panaszosan nyüszítene, és nevetés helyett, csak patakokban csorognának a könnyei a fájdalomtól, amely a szívéből árad.
A szerelemnek alapvetően a boldogságról kell szólnia.
Szilágyi Edina
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez