A szociálisan érzéketlen emberek
Nyitott emberként mindig is érzékeny voltam más emberek érzelmeire. Számomra, ha belenézek a másik szemébe, nyitott könyvként állnak előttem az érzelmei, gondjai, problémái, mindent le tudok olvasni a másik arcáról, ha figyelmesen tanulmányozom. De ismerek olyan embereket, akik érzéketlensége megdöbbentő.
Olyan, mintha nem is szerető családból érkeztek volna, úgy tudják egy tollvonással keresztülhúzni a jókedvemet és továbblépni rajtam. Mintha ott se lennék. Nem is számítok.
Elkezdtem nagy, csodálkozó szemekkel figyelni ezeket az embereket – a meglepetéstől általában nem is tudok máshogy nézni az adott pillanatban rájuk -, annyira sokkot kapok egy-egy reakciótól. Ilyenkor mindig kutatok magamban, hogy vajon én mikor hasonlóan érzéketlenül reagáltam egy-egy szituációban, amikor kifejezetten úgy éreztem, hogy bántani akarok, akkor engem mi mozgatott belül. Fájdalom? Düh? Tehetetlenség?
Tudom, hogy vannak pszichológiai és kémiai vonatkozásai, hogy egy ember hogyan reagál bizonyos szituációra, én mégis az érzelmeik alapján tudom az embereket rangsorolni. És amikor egy érzéketlen tekintetbe botlok, sokszor látom a szemükben is az ürességet. Nagyon ijesztő ez az őrületet idéző nihil a tekintetben. Egyszerűen átnéznek rajtam, nem is látnak engem, annyira nem számít a jelenlétem. Bámulatos, ahogy váltakozik a semlegesség és a düh a szemükben. Valahol elkeserítő. Olyan emberek, akik annyira a saját világukba vannak zárva, a saját gondolataikkal, ideológiáikkal és figyelmükkel, egyszerűen elmennek mellettünk. Majdhogynem fellöknek minket. Mi pedig csak állunk és kapkodjuk a levegőt. Mivel érdemeltük ki? Sokszor nem is feltétlenül kell indokot szolgáltatnunk. Elképzelhető, hogy elég indok a kinézetünk, vagy a viselkedésünk egy vonása nem megfelelő számukra, vagy emlékeztetjük őket valamire, amit gyűlölnek, és kész is a képlet.
Úgy vettem észre, hogy a szociálisan érzéketlen emberek a saját kis kalitkájuk foglyai. Teljesen mindegy, hogy aranykalitkáról vagy málladozó rozsdás vaskelepcéről beszélünk, a lényeg ugyanaz. Az ilyen személyek minden gátlás nélkül képesek kihasználni bennünket és átlépni rajtunk, mintha semmi sem történt volna. Nem számít, hogyha utánuk az özönvíz és mindent felégetnek maguk mögött, az ő világuk, mintha érintetlen maradna. Mert falak között élnek. Megfigyelésem szerint ok nélkül nem válik valaki érzelmi robottá. Valamilyen sérülés mindig húzódik amögött, hogy valaki lehúzza a rolót a szeme előtt vagy kiépíti atombiztos falait. Valami törés mindig van mögötte. Ami ellen, vagy ami miatt felvesznek egy bizonyos figurát az emberek. Önzővé válni lehet úgy is, hogy egész életünkben mi voltunk a saját és mindenki életében a legfontosabbak, vagy úgy, hogy mindenki bennünket akart lenyomni, és kénytelenek voltunk ellentartani valahogy, így kiépítettük sebzett büszke egonkat. Tojáshéjtánc az egész. Elég pár ártatlan kérdés, és úgy fel tudjuk piszkálni egymás maszkját, hogy a szerencse mentsen meg bennünket, ha lehull az álarc és szembe találjuk magunkat az ilyen ember haragjával. Lehetetlenség kezelni a helyzetet, tekintve, hogyha mi érzékenyebbek vagyunk, nagyon hamar megsértődünk, mert az ilyen emberek ki vannak élezve a másik gyengeségeire. Bámulatos tehetséggel megtalálják bárki Achilles-sarkát. Mi pedig pókhálóban vergődünk a másik tenyerében.
Ha a közvetlen szeretteink körében találkozunk ilyen személyekkel akkor az a legnehezebb. Hiszen az érzelmi szálak miatt nem tudunk mit kezdeni a szituációval. Ha együtt élünk velük, akkor még kevésbé. Örökös összezördülések, majd sebzett vérző csend. Sosem lehetünk biztosak abban, hogy bármilyen érzelmet, vagy gyengédséget őszintén kapunk. Lehet akár egy álca, amit szintén egy újabb szerep mögé építettek, csakhogy megkapják azt, amit akarnak. Minket. Érzelmeinket.
Osztatlan figyelmünket. Érzelmeinkből táplálkozva, figyelmünkből felerősödve odébb állnak. Igazából megfigyelhető, hogy azokat a vonásokat szívják el az emberek egymástól, amiben hiányt szenvednek. Sokszor követelünk érzelmeket, boldogságot, szerelmet, szeretetet, türelmet, figyelmet, hallgatóságot magunknak, ezeket általában észre sem vesszük. De aki érzéketlen állapotban van, hideg fejjel taktikázik. Nem szent neki a barátság, a szerelem, a családi szálak, mindenki csak egy bábu a sakktáblán, ő pedig a királynő. Sokszor évekig nem vesszük észre, hogy egy színjáték sűrűjében vagyunk és úgy játsszunk, ahogy mozgatnak minket. Aztán észrevesszük a karunkon feszülő madzagokat, és rájövünk, hogy lóvá tettek minket. Elvittek belőlünk mindent, mi pedig a bálványimádatban sokszor kiüresedve rogyunk a földre.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez