A tökéletesség csapdája
Sok reklámban elhangzik, hogy melyek az újabb és újabb készítmények, amik által elérhetjük az ideális, makulátlan külsőt. Tökéletesítsük az arcbőrünk alapozóval, használjunk ránctalanító szérumot, narancsbőr elleni készítményeket, fogfehérítő zselét, természetes csillogást nyújtó kifésülő sprayt, önbarnítót, tehát gyakorlatilag módosítsunk magunkon minden emberit egy elképzelt valótlanságra.
Ha mélyen magunkba nézünk beláthatjuk, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk ebbe a hibásan, mesterségesen előállított képbe kényszeríteni magunk. Jó magam is sok esetben beleesek a média által felállított csapdába, és mindig rá kell jönnöm, hogy igencsak távol állok a tökéletességtől. Ilyenkor kritikus szemmel méregetem magam a tükörben, honnan faragnék le szívem szerint egy kicsit, hova raknék többet, ide ilyen krém kell, oda olyan illóolaj, primer, alapozó, highlighter, bronzosító, szemfesték, előnyös ruha és kész is a maximálisan kihozható formám. De ez nem a valóság, ez nem a valódi énem. Ezt az álarcot este levetem magamról és aztán megint csak ott állok majd szemben a dühítő, pucér valósággal szemben.
Perfekcionista létemre igencsak nehéz szembenéznem a tökéletlenségeimmel, inkább kihívásként tekintek az érdes éleimre, mindig keresem hogyan, milyen módszerekkel lehet őket fényesre, simára csiszolni. Nem olyan rég viszont az élet elkezdett megleckéztetni, hogy ne legyek ilyen hiú és megküzdjek ezzel a gyengeségemmel.
Nemrégiben egy összejövetelre voltunk hivatalosak a barátommal és egy nagyon szép, ejtett vállú felsőt választottam ki magamnak, amiről csak később jöttem rá, hogy nem volt túl jó ötlet. Indulás előtt csekkoltam még egyszer, hogy minden helyén van-e, elsimítottam arcomból egy rakoncátlan tincset, megigazítottam a tökéletes kontyba rendezett hajamat és egy mosollyal nyugtázta utamra indultam.
A kabátom levétele után észrevettem, hogy rettenetesen meleg volt a lakásban, jól befűtöttek, így hamar meg akartam szabadulni a kardigánomtól is, de amint leemeltem a vállamról leesett, hogy nem volt életem döntése ez a blúz, ugyanis szabadon hagyta a hátam is, ami láthatóvá tette a nem olyan régen fennálló kiütésekkel járó bőrbetegségem is.Nem túlságosan észrevehető, de az én kritikus szemem rettenetesen bántja és viszolygok a gondolattól, hogy bárki megláthatja. Így inkább egész este ültem a hosszúujjúmban, mint hogy képes legyek elengedni a büszkeségem.
Hazaérve a zuhany alatt jó szokásom szerint a gondolataimba révedtem, aztán egyszer csak megpillantottam magam a káddal szembeni tükörben. Régen néztem már így szembe magammal, mert egy dolog látni, de egészen másik élmény megfigyelni magam. Nézegettem a kis pocakomat, hegeimet, az arcomat, a bőrhibáimat és rájöttem, hogy mindezek a történetem részei, ez vagyok én. Rádöbbentem, hogy a legnagyobb butaság volt, amit tehettem, hogy egész este lepel alatt rejtegettem magam, hiszen valójában senki sem foglalkozott volna azzal, hogy hogy nézek ki. A legnagyobb ellenségem aznap este én magam voltam.
Mi az egyáltalán, hogy tökéletes? Ki szabja ezt meg? Senkinek sincs makulátlan bőre, senkinek sem áll minden nap jó irányba a haja és senki nem néz ki úgy, mint az Instagramon a hírességek, influencerek, akik a csapból is folynak manapság.Tudjatok mit mondott a kedvesem, mikor egyik reggel borzasan, álomtól gyűrött arccal egy félig csukott szemű, békés mosollyal jó reggelt kívántam? Hogy igazi természetes szépség vagyok. Nekem ennél több nem kell. Szeretném elérni, hogy én is azt láthassam a tükörben, amit ő lát bennem, hogy felvehessem azt a szemüveget, amin keresztül ő néz rám és végre ne a gonosz kis kritikus hangokra hallgassak.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez