Akinek a megéléseit folyamatosan hiteltelenítik, az bizonyosan kételkedni kezd önmagában
Eltaknyolsz és mert baromira beverted az akármidet, hát keservesen sírni kezdesz. Az anyád (vagy más elsődleges gondozó személy) azonban azt mondja, ne bömböljél már, nem fájhat az annyira, túlzásba viszed a dolgot.
Így kezdődik. Itt kezdődik. Minden. Aztán úgy folytatódik, hogy:
- rosszul érzed,
- rosszul látod, gondolod,
- képzelődsz, meg sem történt, nem úgy történt,
- hülyeségeket találsz ki, idióta ötleteid vannak,
- miért pont neked sikerülne,
különben sem vagy jó semmire se.
Kérdés: miért nincs neked önbizalmad, miért vagy ilyen nyámnyila, miért szorongsz?
Miért, miért...Mert akinek a megéléseit folyamatosan hiteltelenítik, az bizonyosan kételkedni kezd önmagában.
És aztán hiába nézünk ki külsőleg már felnőttnek, bármilyen szituáció, ami kicsit is hasonlít a gyerekkorira, az előhívja belőlünk azt az elbizonytalanodott x éves gyereket, akinek megkérdőjelezték a saját megéléseit is.
És, hogy miért írom le most mindezt?
Mert erről (sem) szabad beszélni. Azt kell mondani, hogy minden szülő szereti a gyerekét és mind a tőle telhető legjobbat nyújtotta neki. És még azt is kell mondani, hogy meg kell bocsájtani.
Végülis ja. Az ilyen dogmák vezetnek a kőkemény áldozathibáztatáshoz. De jó van az úgy, mint minden más is.
További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez