Akit szerettem nincsen többé
Változunk. A körülmények, a tapasztalatok mind formálják a jellemünk. A változás olykor szépen lassan, szinte észrevétlenül simul bele az életbe, olykor drasztikusan ront be. Este a szerelmünk karjaiban térünk az álmok országába, reggelre pedig egy új ember mellett ébredünk.
Mindig hittem az örökkön örökké tartó szerelemben. Ugyanakkor tudtam, hogy bármennyire is nagy a szerelem, annak nem minden része tündérmese. Vágytam erre a nagy és izgalmas csomagra, amit egy életen át tartó szerelem adhat. Azt hittem megkaptam, és kiváltságosnak éreztem magam. Leírhatatlan érzések ébredtek bennem, amelyek varázslatosak voltak. Igen, megannyi baj, gond, hétköznapi problémák tarkították ezt az égi csodát, de mindvégig kitartottam az elvem mellett, hogy az igaz szerelem mindent kibír. Talán ebben nem is tévedtem. Még mindig hiszem, hogy létezik a szerelem mindent elsöprő ereje.
Megváltoztál, már nem ismerlek téged. A tekinteted nem sugárzik, elszürkült, egészen más lettél. Azt mondod, az élet súlya okozta a változást. Szerintem te magad. Nem tudtál az lenni, aki akartál, és hátat fordítottál önmagadnak, az álmaidnak, a céljaidnak.
Lelkitársak és barátok is voltunk. Mintha egyek lettünk volna, amolyan egymás nélkül létezni sem tudó két kicsi emberke, akikben éppen annyi volt a közös, amennyi az ellentét. De te más lettél. Számomra idegen mindaz, aki lettél. Mert egy teljesen új ember vált belőled.
Minden nap, órákat beszéltünk, akkor is, ha éppen távol voltál. A legapróbb dolgokról is beszámoltam neked, te pedig mindig boldog voltál a csacsogásomtól. Ma is néha felhívnálak, hogy elmondjam, mi történik a világomban. De nem hívhatlak fel. Mert egy idegennel nem oszthatom meg az életem részleteit.
Ha vezettél, és melletted ültem, mindig megfogtad a kezem, és így váltottunk sebességet. Szerettük ezt, mert addig sem kellett kibírnunk a másik érintése nélkül egyetlen percet sem. De már ez a kéz is ismeretlen. Csak egy végtag, amely a Földet benépesítő több milliárd ember bármelyikének a keze lehetne. Olyannyira idegen.
Az emlékeimben úgy őrizlek, ahogyan gyerekként megismertelek, ahogyan a legjobb barátom voltál, majd az első szerelmem. De itt, a jelenben elfogadtam, hogy te már nem az vagy, aki voltál. Megváltoztál, új ember lettél, aki mérföldekre került attól, akit tiszta szívemből szerettem, akiért az életemet adtam volna, aki nélkül csak félembernek éreztem magam.
Annyira szeretném, ha megtalálnád azt az utat, amit tiszta szívemből kívánok neked. Most tévútra léptél, amely nem visz előre. Tudom, már számodra én is csak egy idegen vagyok. Így nincsen jogom beleszólni az életedbe. De nézd úgy, hogy a múltból nyújtja a karját a barátod, akinek fontos vagy, aki hisz benned.
Vannak, akik nem megváltoznak, hanem egyszerűen éveken át elnyomják a valódi énjüket. Ha ez így van, nem tudom kivel éltem. Annyira sok kérdésem volna, amelyekre tudom, soha nem fogok válaszokat kapni. A puzzle-t meg sohasem szerettem, nincs kedvem foszlányokból egy képet kirakni.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez