Amikor jön a vihar, megfogjuk egymás kezét - avagy Pásztor Anna volt a legutóbbi vendég a Hajógyár színpadán
HipHop ötletvonalból lett rockzenekar: Az együttes alakulásának az elején - Pásztor Anna elmondása szerint -, rappelni talán tudott, ha már énekelni nem. Ilyen hangulatban telt el a január tizenhetedikei Hajógyár sorozat következő része az A38 színpadán: humorral fűszerezet valóság, ami többségében egészséges önkritikus humorból, szabadságból és szeretetből tevődik össze. Minden műviség kívül rekedt.
Akusztikus zenéléssel kezdődött és végződött az este, ami között a Pásztor testvéreket Ohnody kérdezgette az önkifejezéstől a halálig szóló témákról. A hívőségnél kiderült, hogy Anna eredetileg a szakdolgozatát az Istenség keresése a 90-es évek rockzenéiben témában szerette volna megírni.
De szóba jött az is, amikor Lovasi András a Kiscsillag zenekar egyik régebbi koncertjére az Anna and the Barbies-t kérte fel, hogy legyen az előzenekaruk, mire Pásztor Anna megkérdezte, hogy miért éppen ők? Miért éppen ő? Lovasi pedig csak annyit válaszolt, hogy tehetségesek, fantasztikusak, és jó hogy vannak ilyen kezdő bandák, ő pedig szeret lehetőséget adni a feltörekvőknek. Anna erre nevetve azt felelte, hogy Bandi, annyi vagyok majdnem, mint te, és már 10 éve a szakmában vagyunk, de semmi baj. Persze ez csak humor volt, és hihetetlen megtiszteltetésnek vette a zenekar, hogy ők lehettek a Kiscsillag előzenekara, de e történet folyamán hangzott el Annától a következő válasz:
„Érdekes történet ez a születésnap. Idén léptünk a 19. évünkbe, jövőre pedig már húszévesek leszünk, de az első 10 évet az underground rejtett berkein belül töltöttük, mivel nem ismert minket senki."
Miközben ezt mondta az Anna and the Barbies énekesnője, Pásztor Sámuel testvére és Bereményi Géza lánya Pásztor Anna, hirtelen eszembe jutottak a régebbi koncertek. Olybá' tűnt, mintha egyik percről a másikra történt volna a változás: egyik koncerten még családias közeg, másikon pedig már teltház a Budapest Parkban, és a legcsodálatosabb az, hogy a zenekar tagjai semmit sem változtak. De mi sem, akik az elejétől kezdve követjük őket.
A Hajógyár e keddi beszélgetése kapcsán természetesen feljött az a szörnyű eset is, amikor Annát az egyik őrült zaklatója meg akarta ölni az egyik budapest parki fellépésükön. A férfi el is ment, de elkapták a helyszín területén, mivel Annának leírta, hogy mikor és hol fogja megölni. Az őrült rajongó menyasszonyt akart, mint valami halott menyasszony egy Tim Burton filmben, a választás pedig az említett vadóc frontemberre esett.
A koncert után Anna a rendőrségen találta magát, mivel feljelentést kellett tennie az évekig tartó zaklatásért, és a végül betartott ígéret miatt: a férfinél egy elrejtett kés is volt, amikor elkapták. A bíróság elítélte, a férfi pedig öngyilkos lett a cellájában. Anna kifejtette, hogy utána a különféle kommentekben is azt írták, hogy ő tehet róla: a szokásos áldozathibáztatás. Ismerősek azok a mondatok ugye, hogy amikor egy férfi végez/megerőszakol egy nőt vagy egy gyerekkel csinál valamiféle erőszakot, de a végén a férfi meghal, akkor az emberek, akik ismerték őt, rögvest elkezdik mondani, hogy „de hát olyan jó ember volt. Mindig előre köszönt, és illedelmes volt. Biztos a nő tette ezt vele."
Annának két gyermeke van már azóta, s elmondása szerint az, hogy anyává vált - a terhesség és a szülés - nagyon sokat segített abban, hogy ezt az őrült traumát fel legyen képes dolgozni.
Arra jöttem rá, hogy Pásztor Anna mindig Pásztor Anna marad: oly mindegy hányan kíváncsiak rájuk, hogy hányan lesznek a koncertjeiken, egyszerűen van az egész lényében egy olyan elegáns, vagány könnyedség, ami nem engedi meg, hogy átessenek a ló másik oldalára. Egyszerre komoly és komolytalan, hangos és csendes, extrovertált és introvertált, egyszerre játszik velünk és önmagával, tehát szabad és megzabolázhatatlan, de nem csak határokat feszeget, hanem épít is. A vérében, a levegővételben van az őszinteség: elrejtőzik és mégis szem előtt van. Látod benne azt is, hogy képes az aggódásra, a szorongásra, a megkérdőjelezésre, de közben pedig érzed, hogy többségében mégis ott van az a bizonyos életerő, ami újra és újra előreviszi. Akkor is, ha a kaland maga egy nagy butaság, hiszen mi veszteni valója van az embernek? Mi vesztenivalónk van, ha igazából már az egy csoda és lehetőség, hogy egyáltalán élhetünk?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez