Annyira tragikusan romantikus az a tény, hogy ugyanarra vágyunk, és ugyanattól is rettegünk. Egymástól!
Azt mondják sokan, hogy régen jobb volt, hogy régen több volt. De miből volt több, és miben volt jobb? Nos, én úgy gondolom, hogy igazabb volt minden. Talán jobban bíztunk még másokban, bátrabban nyitottunk, és jobban átéreztük mások bánatát.
Akkor talán több volt az őszinte ölelés, akkor talán szeretetből sportoltunk, és nem magamutogatásból. Akkor talán még ért valamit a kimondott szó, és a mosoly az tényleg a boldogság jelképe volt. Azt mondják, a szeretet lehetőségével születünk meg, és nem a képességével. Ez végül is azt jelenti, hogy ha anyánk szemében meglátjuk a szeretetet, a biztonságot, kialakul bennünk is. De ha anyánk egy olyan anya szemében született meg, akit nem szerettek, ő sem fog tudni, és nem is tudja megmutatni.
Mindenünk egy érzés által lett. Minden nyomot hagy bennünk, rajtunk, másokon. Ezt jelenti modern nyelven a sors. Igen, ránk raknak valami bélyeget, azt a bélyeget, amit nekik is adtak. Orvos-Tóth Noémi előadásán jártam, és igencsak elgondolkodtattak a mondatai, és azok az érzéseim, amiket kaptam általuk. Mostanra már kezd az „én” kihalni. Mind annyira függünk egymástól, hogy a színfalat építgetjük, és a mag, a mélyen elvetett mag, nem kap fényt. Állandóan halljuk ezt a bullshitet is, hogy ismerd meg magad. De ha nem hagyják, hogy feszegessük a határainkat, akkor amikor annak ott van az ideje, csak gyorsan beállunk a sorba, és nem is adunk/engednek teret a felfedezésnek. Csak hogy ne legyen „baj”, érted.. Nem kereshetünk dolgokat egyhelyben. El kell mozdulni a biztonságosból a kényelmetlenbe is, hogy rájöjjünk, mi van ott és megtudjuk hozni a valós döntéseinket, amik egyedülállóak, nem olyanok, amiket mások mondtak. Tehát azért ez így eléggé ellentmondásos.
Mind korán megtanuljuk elfojtani az érzéseinket.
Amikor kicsik vagyunk, és sírunk, (mindig sírunk, mert mindent így tudunk elmondani) megkapjuk a jelzőket, hogy miért ne tegyük. Nem szabad sírni, nem szabad félni, csak a bénák sírnak, stb. Ezek mind nyomot hagynak bennünk. Elhallgattatnak, de a probléma még él, és nincs vége. Felnőtt korban is így van. Attól, hogy nem mondjuk, még belül felzabálja a sejtjeinket az, amit nem merünk kimondani. Annyira tragikusan romantikus az a tény, hogy ugyanarra vágyunk, és ugyanattól is rettegünk. Egymástól! Külsőleg akarjuk gyógyítgatni magunkat menő cuccokkal, drága autóval, kencével, nagy házzal. De a belső hiányt, nem lehet kívülről feltölteni. Mégis szeretnénk ebben hinni, és dühöngünk az igazságon, ami a szívünkbe bele van vésve. Mi véstük bele. Szeress!
Csak ezt akarjuk, hogy valaki leüljön mellénk akkor is, amikor lenne más dolga. Azt akarjuk, hogy végre lemenjen rólunk ez a nehéz súly, és heverésszünk a meleg fűbe, a göndör felhőket bámulva, őszintén kapcsolódva. Mert mintha itt minden már lelketlen lenne. Szét kellene hasítani ezt a végtelen vásznat, amivel eltakarjuk az érzéseinket. Újra iskolába kellene járnia mindenkinek, megtanulni, hogyan ismerjük fel saját és mások érzéseit. Hogyan mutassuk ki, és megtanuljuk megnevezni őket. Ez lenne a legfontosabb feladatunk. Újra kapcsolódni, újra megbízni, újra építeni a világot, ami már nagyon régóta sajnos romokban áll, és úgy létezünk benne, mint az élő halottak. Nincs értelme hibást keresni, mert akkor mind ott lennénk a listán. Az emberek, ami mellett kiállnak, azt tekintik a valóságuknak, az életnek. Ha az a valóság rossz, akkor is boldog benne, mert nem helyzetekre van lebontva. Tükrökben születtünk meg, tükrökben élünk tovább. Fogalmam sincs, összetörik- e valaha ez a hatalmas hamis üveg piramis.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez