Átengedni magad újra
Minden bizonnyal az egyik legnehezebb dolog kilépni a biztonságot nyújtó árnyékból a tűző napra miután egyszer már “pofára ejtettek”. Ezután úgy érzi az ember, hogy fog újra házhoz menni pofonért, inkább marad a csendes, langyos állóvízben, távol a világ zajától, ahol bántódása eshet.
Bekapcsol azonnal az ember védekező ösztöne, ami teljesen természetes hiszen, ha egyszer már megégetted magad a forró lábossal, nem fogsz megint hozzányúlni olyan vakmerően, pucér kézzel. Ez egy olyan vonás, ami az őskorból maradt fent az emberben, mivel ha jött egy tigris, akkor nem gondolkozott el azon, hogy vajon ez most bántani fog-e, mert ez kellett a túléléshez. Na, valami ilyesmin megy át a lelkileg sérült ember is. Sokkal óvatosabban fog közel merészkedni utána a többi emberhez, már eleve gyanúval méregeti a többieket, hogy vajon ők most tigrisek-e.
Pedig rendkívül fontos, hogy újra neki merj indulni, ismét merj hinni. Rengeteg erőt és bátorságot kíván meg, ez tény. Egészen addig semmiképp nem fog menni, hogy teljesen átadd magad, ameddig a múltbéli sebeid nyalogatod, mások hibáit, cselekedeteit próbálod ráhúzni a másikra, hiszen ki tudja, vagy esetleg, ha még mindig a legutóbbi szerelmed után vágyakozik titokban a lelked. Le kell vetkőzni minden sérelmet, traumát és teljesen új esélyt kell adni az életnek, el kell, hogy hidd, hogy ezúttal tényleg más lehet.
Kicsit úgy éreztem magam az utóbbi pár évben, mint egy jól elpáholt ketrecharcos, egyre több lett a zúzódásom, esés után esés jött, ütés után ütés és egyre gyengébb lelkülettel, egyre szkeptikusabban álltam már bele a következő meccsbe. Vajon ezúttal hogy fognak átverni? Vajon most milyen szög bújik ki a zsákból? Ezúttal milyen hazugsággal akarnak majd rávenni, hogy átadjam a kis ütött kopott szívem, hogy aztán ismét porba tiporják? Szinte már önbeteljesítő jóslatként következik a rossz után a még rosszabb. Egyre kevésbé mertem kimutatni mit gondolok, mit érzek vagy mi az én meglátásom dolgokról, alig mertem a kisujjam hegyét belemeríteni a kád vízbe, hiszen honnan tudjam, hogy épp vajon tűzforró-e. Szépen lassan letörték a bizalmam, ami olyan szintű romboló hatással járt, hogy már akkor se hittem a másiknak, mikor köszönt.
Nem értettem mi a gond, olyan furcsa meglátásom volt az egész herce-hurcával kapcsolatban. Sokan azt vágták oda, hogy persze, addig nem tud szeretni téged senki, ameddig te nem szereted magad. De nem erről volt szó. Én tudtam, hogy értékes vagyok, ismertem a pozitív és negatív tulajdonságaim, szerettem és elfogadtam azt, aki vagyok úgy, ahogy vagyok. Az én problémám az volt, hogy sok esetben előfordult, hogy ezt a másik nem látta meg bennem.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez