Az áldozatok mindenkit áldozattá akarnak tenni
Próbálom megérteni mások nézőpontját, célját, élethez való viszonyát. Látni mit, miért tesznek, elfogadni, hogy mások más célokért dolgoznak, más lelkesíti őket és másképp képzelik a világ jövőjét. Ezek között léteznek olyan elképzelések, amelyek közel állnak hozzám, amelyek mögött hasonló életfeladatot, felfogást látok, és léteznek olyanok is, amelyeket igyekszem elfogadni, de egyetérteni nem tudok velük, igaz, nincs is rá szükség.
Gyakorta látom azt, hogy másokkal való kapcsolatunkban, önmagunk tragédiáját teremtjük újra. Például léteznek emberek, akik egész életükben nem képesek átlépni határaikat (persze ez egyáltalán nem könnyű), és egyetlen gondolathoz ragaszkodnak idősebb korukban is. Vélhetően nincsenek tudatában annak, hogy mit tesznek és mondanak pedig megállás nélkül ugyanazt hajtogatják.
Az egyik barátom például folyamatosan valamilyen végzetes, súlyos betegség bekövetkezését várja a saját életében, mint méltó befejezését sorsának. Nem lehet meggyőzni arról, hogy mindene megvan egy boldog élethez, csak élnie kell, és a tekintetét a rossz dolgok mellett olykor a szép pillanatokon pihentetni. Nem és nem. Kérésére elmondom neki, milyennek látszik és hallatszik kívülről mindaz, amit az életével tesz, de csak legyint.
Ez az ő élete, egyszer csak elérkeznek bele azok a rettenetes dolgok, amelyekre vár, mint valami megváltás, hangoztatja, s rögtön utána megjövendöli mindenki más borzasztó sorsát is. - Miért kellene mindenkinek vagy egyáltalán bárkinek áldozatnak lennie? – kérdem. Épeszű válasszal nem tud szolgálni, csak azt hajtogatja, hogy milyen messze van még mindenki a normális emberi léttől, s ezért bűnhődnie kell…
Aztán felhív, hogy átjönne hozzám ebédre, mert szeretne megbeszélni velem valami fontosat. Megérkezik, s lassan előhozakodik a gyerekkorával, a szüleivel való viszonyával. Meséli a sérelmeit, a haragját, magyarázza mikor miért kellett bűnhődnie, s mi az, amiért soha nem tud majd eléggé megfizetni. Az elképzelései tökéletesen illeszkednek a történetbeli korához, bár hatvan felé megy, még mindig gyerekként gondol magára, és szavaiból azt veszem ki, most is csak büntetné gyerek önmagát. - Ez már rég nem a realitás – mondom – legalább ötven év eltelt, és te még mindig úgy reagálsz ezekre a helyzetekre, mint gyerekként tetted, pedig már rég nem vagy gyerek. Akár tovább is léphetnél, és viselkedhetnél ezekben a helyzetekben úgy, ahogy egy annyi idős felnőtt férfi teszi, mint amennyi vagy.
Tesz egy kis kitérőt, kérdi én főztem-e, mert nagyon jó az ebéd, mondom, hogy nem tudok főzni, hoztam az ételt a közeli büféből, aztán csak visszakanyarodik a gyerekkorához. Beszéljünk még róla, mondja, és beszélünk heti rendszerességgel, s úgy tűnik lassan megbocsáthatóvá válnak nem létező bűnei. Már nem kell mindenkinek bűnhődni, nem kell áldozatnak lenni sem, veszem ki a szavaiból. Az élet is, a világ is jobbnak tűnik, mert csak egy áldozat lát mindenkit bűnösnek, aki szerethetőnek tartja magát, az másokat is képes szeretni…
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez