„Kérlek, ne akard annyira görcsösen!” – talán ez lenne a legfőbb mondat, amit elmondanék magamnak, ha visszamehetnék az időbe, hogy figyelmeztessem a „tudatlan én”- t.

Ha visszagondolok a tíz évvel ezelőtti napjaimra, egészen biztos, hogy nem ilyen jövőt képzeltem el akkor magamnak. Ma már tudom, hogy igazság szerint ez borítékolva volt, és az akkori döntéseim egyenes úton nem is vezethettek volna máshová, mint oda, ahol most tartok. Persze, bizonyos kanyarokat eltekintve.

Mint mindenkinek, nekem is akadtak a környezetemben jó akarók, mindent jobban tudók, jó szándékkal előre megmondók, akik próbáltak ugyan figyelmeztetni, minden egyes pillanatban, de ha valakiről, akkor tuti rólam mintázták a makacsság szobrát. Határozottan és elszántan ragaszkodtam a céljaimhoz, a döntéseimhez, már-már túlságosan is. Olyannyira nem akartam szembenézni az elbukás kudarcával, hogy inkább a legborzasztóbb – legnagyobb esésemet is egy mosoly álarca mögé rejtettem mindenki elől. Nem akartam hallani az: „ugye mi megmondtuk?” kezdetű bölcsességeket, és végképp nem szerettem volna egy elbukott fekete bárány lenni a családom, barátaim, környezetem szemében.

„Nem a te hibád! Nincs mindenre ráhatásod!”  – Bárcsak tudtam volna. Bárcsak a sok, kéretlen jó tanács helyett valaki megfogta volna a kezem, és elmondta volna, hogy az, ha elbukom nem szégyen, ameddig mindig eggyel többször állok fel.

„Tudd lent hagyni, amit nem tudsz feljebb emelni!”- A mondat, ami nagyjából körül öleli az elmúlt évek emberi kapcsolatait. Megszámlálhatatlan elpazarolt energiát pocsékoltam el akkor még számomra fontosnak hitt emberekre, hogy segítsek nekik kimászni a gödörből. De valahogy, a vége mindig az lett, hogy ezek az emberek lemorzsolódtak, én pedig éjszakákon át sírtam. Sirattam a szerelmeket, a barátokat, de volt, hogy még az ellenségeket is. Biztos vagyok benne, hogy ha akkor, ott lett volna valaki, és elmagyarázza, hogy én nem lehetek felelős egy másik felnőtt ember döntéseiért, akkor sokkal hamarabb elsétálok azokból a helyzetekből, amelyek nem méltóak hozzám. Ma már – a saját bőrömön megtanulva ugyan- de tudom, hogy ezerszer jobban meg kellett volna válogatnom, hogy kik azok az emberek, akikre szentelek a figyelmemből, az időmből, a szeretetemből és az energiámból.

„Lesz, aki csak azért jön az életedbe, hogy megtanítson neked valamit!” – Például, hogy szeresd magad jobban. Vagy, hogy húzd meg az én-határaidat. Esetleg éppen azt, hogy bármennyire is érzed szoros köteléknek valakivel a kapcsolódásod, attól még észre kell venned, ha az elveitek útja totál más irányba megy. Manapság pontosan tisztában vagyok azzal, amit akkor tudnom kellett volna: Remek sorsközösséget is képesek vagyunk kialakítani, hónapokra, évekre. Ettől még ezek a kapcsolatok nem lesznek élethosszig tartóak, legyen szó akár barátságról, akár szerelemről. Az ideig- óráig jelen lévő emberek mind azért kerültek az utunkba, hogy egy leckét segítsenek elsajátítani, amire szükségünk van a következő szintre lépéshez.

„Ne adj oda mindent magadból valakinek, aki szépeket ígér!” – Sokkal, de sokkal megfontoltabban kellett volna beletennem mindent a kapcsolataimba. Első sorban, mielőtt élethosszig tartó kötelékre adtam a fejem, szerencsés lett volna önmagamat megismerni. Így, ha most visszamehetnék az időben, biztos, hogy arra kérném önmagam, hogy lassítson. Sok dolgot bull shit-ként mondanak az „ öregek”, de a : „ ráérsz a fiúkkal kislányom” című mondat az valóban helytálló. Ezerszer fontosabb első sorban az, hogy a saját szememmel kezdjem el látni a Világot, és megtanuljam, mi is a szeretetnyelvem. Értékrendet és elvrendszert kell kialakítanom, mielőtt belevágok valakivel egy közös életbe, hiszen ezek nélkül hogyan is képviselhetném magam egy párkapcsolatban?

• bölcsességek életszemlélet lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!