Egy elfojtott, viszonzatlan érzés
Szeretek sétálni este a városban, már pár napja terveztem ezt az utat, de ma nem csak sétálni indultam, hogy kitisztuljon a fejem, ma este a lelkemet is rendezni szeretném. Az élet nyüzsög körülöttem, szempárok, léptek haladnak el mellettem. Jó lenne egyszer kiüríteni mindent, végig sétálni úgy, hogy nincs senki más az utcákon csak én, a zene a fülemben és az esti fények. Akkor nem kéne lesütnöm a fejem, ha a szemeim könnyekkel telnek meg, mert valami háborog bennem.
Csak megyek, és közben próbálom megérteni, mi az, amit most érzek. Túl zavarosak voltak az elmúlt hetek, ködös, felkavaró emlékek, felismerések, rendezetlen, elvarratlan szálak a múltból, hogy próbára tegyenek és búcsút inthessek mindannak, aki voltam, hogy újjászülethessek.
A folyamat alatt belecsöppentél a kis világomba te is. Most is, ahogy felbukkansz a gondolataimban, gyorsan félre is teszlek, szinte kényszeresen, pánikszerűen duglak el gyorsan valami láthatatlan zugába az elmémnek. Egy ideje észrevettem, hogy ezt csinálom veled, és egyre bosszantóbb számomra, ugyan miért? Rakosgatlak magamban polcról-polcra, fiókból-fiókba, csak hogy az orrom előtt ne legyél, mert nem akarok tudomást venni bizonyos dolgokról, sőt, meg sem engedem magamnak még a feltételezését sem annak, hogy mi van ha belédsz.. ?! Nem! Végig sem futtatom a mondat végét, még csak gondolatban se, hiszen ez teljesen abszurd - nevetek magamban - nem létezik. Közben lopva rápillantok a telefonomra, lehet, hogy nem vettem észre, hogy már válaszoltál? Nem mintha lényeges lenne, meg te sose váratsz meg, csak a biztonság kedvéért megnéztem, még egyszer.. mert körülbelül öt perccel ezelőtt is ezt ellenőriztem.
Jó lehet, hogy kicsit, néha..gyakrabban gondolok már rád, de azzal nyugtatom magam, hogy ez normális, hiszen sokat beszélünk, meg jó is veled beszélgetni, megnevettetsz, meg úgy egyáltalán jól érzem magam veled, ha együtt vagyunk, de ez még nem jelent semmit. Az ember gondol arra, akivel napi szinten kapcsolatban van, és tulajdonképpen megtudom magyarázni, hogy miért nem lehetséges, hogy többet érezzek irántad, mint ami megengedett kettőnk között. Az első számú bizonyíték, hogy nem volt szívdobbanás, mikor megismertelek, márpedig én mindig is azt vallottam, azt egyből tudom, hogy igen, vagy nem. Meg aztán, veled önmagam tudok lenni, nincs bennem védekezés, mert nem érzem, hogy veszélyes lennél a szívemre, biztonságot érzek melletted.
Oké, egy normális ember ezekre azt mondaná, hogy egy férfi és egy nő között pontosan ez az ideális, na de mióta vagyok én normális? Ez velem általában csak azok mellett van, akiket közel engedek, és az én különös személyiségem dekódolásában ez azt jelenti, hogy barátként tekintek rád, nem félek téged beengedni. Ha szerelmes vagyok, az más.. a szerelem számomra egy izgató, de veszedelmes fürdőzés. Remeg a gyomrom, a szívem szinte a testemen kívül dobog, levegő után kapkodom, és úgy viselkedem, mint valami szerencsétlen, aki két mondatot sem tud összerakni lányos zavarában. Nem mellesleg, sokkal több időre van szükségem, hogy kis virágos udvaromból beljebb engedjem az otthonomba.
Defekt, tudom, de eddig ez volt, de veled ez nem így van, veled, olyan egyszerű, csak jó és ettől nem kevésbé vonzóbb és szebb. Neked nem akarok megfelelni, sem tökéletes lenni, a közelséged nem frusztráltságot vált ki belőlem, hanem megnyugvást, őszinte mosolyt, mert figyelsz rám és én értékelem minden szavadat és tettedet. Az érintésedtől, nem kevesebb leszek, hanem több. Úgy táncolsz velem, vad, szenvedélyes, de érzéki, gyöngéd éjszakán, hogy a lényem visszanyeri megtépázott női mivoltát egy igazi férfi karjaiban. A lelkemet is bátran bedobom ebbe a táncba, beleolvadok egész lényemmel, mert nem félek, hogy ha elesem, nem kapsz el. Kit akarok becsapni, ez az egész nem rózsaszín ködös, hanem valódi, talán kezdenek felnőni az érzéseim.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez