Egy kötődéskerülőt szeretni
Soha nem értettem mi a probléma, mert voltak tökéletes pillanataink. Azóta sok idő eltelt, sok mindenen túl vagyunk, és rájöttem, hogy nem momentumok kellenek, hanem egy állandó stabilitás, az intim közelség biztonsága, amiből egyikünk sem akar menekülni.
Egyik percben rózsás és vibráló az egész, a felhők fölött járunk, a következőben pedig beborul az ég és hirtelen válik minden rideggé és fagyossá, jönnek az elhúzódások, az elutasítások, a külön töltött, mindent átgondoló, “hol rontottam el” napok.
Bolondnak érzem magam, hogy elhittem, hogy minden jó lehet. Kételkedem. Valóban igaz volt-e valaha, ami köztünk volt? Vagy csak az én oldalamról tűnt félig telinek az a pohár, ami valójában félig üres. Nem hiszek a saját józan eszemnek már. Lassan golyózik a szemem a versenyt futó gondolataim követésétől. Mi lehet a magyarázata annak, hogy, aki reggel azt mondja szeretlek, délután már úgy látja, hogy nem fog neki gondot okozni a hiányom, amikor pár hétig távol leszünk?
Az én agyam úgy értelmezte, hogy ez akkor nem lehet szerelem, hiszen számomra minden eltöltött hétből hiányozni fog a jelenléte, az esszencia, ami boldogsággal töltötte meg. A valóság viszont az, hogy valóban nem hiányzom neki. Nem hiányzom neki, mert nem tudja milyen a másik ember hiányától gyötrődnii, hiszen ő már hozzászokott ehhez, neki ez a nihil a normális. Aki senkit nem enged igazán közel magához, annak ez az alap felállás, a biztonságos közeg, ahogy a róka is távolról szemlélte eredetileg a Kisherceget (csak ő előbb-utóbb közelebb ment hozzá önszántából).
Az ilyen kötődésű embereknek inkább az a szokatlan, amikor valakivel megélheti a biztonságos bizalmat és a megosztás melegségét. Részére ez kényelmetlen, amiben ficeregni kezd, mert kiadja magát, amitől viszket a bőre, hiszen úgyis csak visszaélni fognak a megszerzett információkkal, így jobb eleve három lépés távolságban lenni, különben is, még a végén rájön a másik a hamartiára, a féltve őrzött titkára, hogy értéktelen, szerethetetlen. Mindezen gondolatok ellenére az idő elteltével, ahogy látta, hogy én szeretettel vigyázok a törékeny bizalmára, gondosan öntözgettem az én különleges kis növényem, egyre jobban beengedett a magas falai közé, először ugyan csak a kapuig, de aztán egyre bentebb és bentebb, míg aztán olyan fokúvá vált a bizalmasság, hogy kétségbeesve levegőért kezdett kapkodni, SOS jelzéseket leadni és elmenekülni, kikergetni a szívéből, ki a fizikai jelenlétéből, mert jobb neki mindenki nélkü, ahol nem bánthatják.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez