Egy szakítás margójára
A függönyön tompán beszűrődő fények ébresztenek fel. Mint ahogy tegnap és tegnapelőtt, és azelőtt is... Ma is van 5-10 másodperced az álom és ébrenlét vékony határán, amikor még valahol máshol jársz, lebegsz két állapot között, amikor még nem fáj. Aztán egyszer csak beléd csap a fájdalom, azzal az igazi szúrós, hideg fémes érzettel, hogy itt és most van, itt vagy a jelenben, ami üres és ő már nincs benne.
Egyedül vagy. Annyira, de annyira vissza szeretnél aludni, hogy egy kicsit még el tudj menekülni a jelen abszurd valóságától, de jól tudod, hogy már esély sincs rá, hisz az érzés, mint a hidegzuhany csapott le rád. Ma is.
Minden erődet összeszedve felülsz az ágyon, az ágyon, aminek már csak az egyik oldala van megvetve. Fáj, mocskosul fáj. Valami belül mégis megmozdít, felállsz, elindulsz a konyha felé. Robot üzemmódban elkészíted a kávéd, bekészíted a zabkásád, majd egy pillantást vetsz a telefonodra. Tíz nem fogadott hívás szüleidtől, közeli barátoktól, egytől egyig mind aggódásukat kifejezve szeretnének a közeledben lenni, de legalább a hangodat hallva megnyugtatni (saját magukat is) hogy minden rendben van.
A gond csupán az, hogy nincs rendben. Jelenleg úgy érezd, hogy semmi sincs rendben, és a legutolsó amire vágynál az az, hogy millióan arról győzzenek meg, hogy „majd elmúlik”, „majd jön másik”, „olyan fiatal vagy, nem éri meg”. Vagy vannak a kőkemény verziók, szintén szívtől szívnek szóló tanácsok: „szedd össze magad”, „ha otthon ülsz nem találkozhatsz senkivel”, „add meg a lehetőséget másnak”, „gyere már, bulizzunk egyet, majd elfelejted”... Blablabla.
Csakhogy te nem akarod elfelejteni. Te nem akarsz másikat, te nem akarsz pótlékot, te nem akarod, hogy jöjjön másik. Még. Ennek még nincs itt az ideje.
A szakítás, válás egy hosszabb, rövidebb gyászfolyamat. Nem lehet megúszni, nem lehet kijátszani. Ami elmúlt, azt el kell engedni, de van, amikor ez iszonyat nehéz, kemény munka. Mint az élet minden területén, itt sem lehet senkihez hasonlítani magad és ne is engedd, hogy mások ezt tegyék veled! Az „én nem nyavalyogtam ennyit anno” tanácsok zsákutcák, semmire nem megyünk velük. Nincs két egyforma szakítás, így nincs egy jól bevett minta, idősáv sem, hogy meddig kell kihúzni, mi után lesz majd jobb. Mert egy biztos: jobb lesz!
Hogy mikor lesz jobb? Ezt nem tudjuk előre, persze ez tőled is függ, attól, hogy mennyi időre van szüksége a lelkednek a feldolgozáshoz.
Egy reggel majd felkelsz és magad is meglepve a bizonyos tizedik másodperc után sem vág majd a szívedbe az addig ismerős fémes érzés, egyszerűen csak könnyebbnek érzed magad.
Majd másnap reggel megint könnyebnek. És így tovább. Lehetnek ugyan visszaesések, de biztosan állítjuk, hogy eljön a nap, mikor felkelsz majd és egy kellemes mosolygós, keserédes szeretetet, melegséget fogsz majd érezni ott a szíved körül, legbelül. Akkor rájössz majd, hogy a múltad mindig veled marad emlékként. Rájössz majd, hogy ameddig akarattal, foggal, körömmel igyekeztél a múltat kigazolni magadból, amíg buliról, bulira járva tettél meg mindent azért, hogy mámoros állapotban felejteni tudj, amíg betegre dolgoztad magad, csak nehogy gondolkoznod, érezned kelljen... addig még nem álltál készen és pontosan a fájdalmat tápláltad, az elengedés ellen dolgoztál.
Amint felteszed a kezed és megadod magad, felvillantod saját magad előtt a zöld lámpát, pontosan ekkor tudsz majd elindulni az új úton. Az elengedés bármely szakaszán is vagy most, ne add fel, jó úton haladsz és egy nap te is mosolyogva ébredsz majd.
További írások ITT és ITT ! Instagram ITT !
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez