Egyedül, de nem magányosan
Főleg a 4 hónap alatt, amit Erasmusos diákként töltöttem Helsinkiben, tanultam meg igazán egyedül lenni. Furcsa, mert az ember elsőre azt gondolná, hogy egy ilyen úton aztán mindig megy a pörgés, a nyüzsgés és hajnali orgiákba fulladó bulikból áll az élet, ami részben így is van (leszámítva persze az orgiákat), de az időd csaknem felét lényegében teljesen egyedül töltöd egy totál idegen országban.
Régebben ezzel mindig problémáim voltak, ha akadt egy szabad percem máris pörögtem, izzottak a kommunikációs csatornák, hogy szervezzek magamnak valakivel valamit. Mára örülök, ha van időm, hogy egyedül töltsek el egy kevés időt. Megfigyelésem szerint első számú hiba a kapcsolatok nagy többségében, hogy a párok a "te" és "én"-ből, egy óriási nagy "MI"-vé válnak, a nap 24 órájára, a hét minden napjára. Nem lehet csak az egyikőjükkel programot szervezni, vagy ha mégis, az kizárólag csak akkor jöhet számításba, ha ezt előzetesen leegyeztette a másik felével, hogy biztos nincs semmi közös program, elszakadhatnak-e 2 másodpercre egymástól. Szép lassan mindent csak a másikkal lehet csinálni. Nyaralni, moziba, buliba, vásárolni menni, a barátok, a család, minden másodlagossá válik, pedig, ha ne adj Isten, véget ért a szerelem, ők maradnak veled, és rángatnak ki a legmélyebb gödörből. Mindez extrán kínos, ha a barátod szíved választottját egyáltalán nem kedveled, mégis ha kell, ha nem, ott van, meghívás nélkül is magától értetődő, hogy ŐK (akkor is ha te csak ŐT szeretnéd látni), jönnek. Együtt, ketten, szétrobbanthatatlanul. A választás pedig nehéz, leszel tapló és megmondod, hogy a package inkább maradjon otthon, és megbántod a barátodat, vagy elviseled az állandó plusz egy főt?
A legszörnyűbb pontra mégis akkor jut a pár, amikor már közösen csinálják a semmit. Otthon ülnek, az egyik a Barátok köztöt nézi, mert még 15 év után is bízik benne, hogy hátha egyszer tényleg történik valami, azon kívül, hogy Miki valami őőőőrült nagy gaztettet visz véghez, míg a másik a laptopját bűvöli, mert csak most tud chatelni a barátnőjével/haverjával, akivel amúgy holnap találkozik, de na, most fennforgás van. Nem töltenek el együtt értékes, minőségi időt, mégis egymás nyakán lógnak, és igazából nem is értékelik már azt, hogy láthatják a másikat, mert természetes, hogy a másik ott matat velük egy szobában. Körülöttem a velem egyidős korosztályban sorra hullanak szét a kapcsolatok, akár pár hónap után, de nem később, mint 3-4 év után. És ez iszonyatosan ijesztő. Akik még nyáron eljegyzést és babát terveztek, most különköltöznek, és mindezt alig 2 év után. Egyszerűen kifulladnak a kapcsolatok. Annyira fel van gyorsulva minden, napi 6-szor fel lehet hívni a másikat, mert ingyen van, viberen 220 üzentet lehet küldeni, Instagramra min. egy képet illik feldobni naponta, hétvégén többet is, pár hónap után összeköltözés, és aztán vége, nincs már meg a varázs, az izgalom. Ma lezajlik egy kapcsolatban 6 hónap alatt mindaz, ami 20 évvel ezelőtt, 3 év alatt.
Ma egyszerűen naiv elképzelésnek tűnik, hogy egy egész életet le lehet valakivel élni, anélkül, hogy ne akarjam felrúgni csak azért mert idegesít, ahogy veszi a levegőt. Mert nincs, vagy legalábbis nagyon kevés ilyen példa van előttünk, fiatalok előtt. Ami szar, dobd el, keress, vegyél újat, semmiért nem éri meg erőlködni. Ez a felfogás. Nem is trendi, nem is menő, mégis ez az általános. Úgy kompletten mindenre, minden emberi kapcsolatra. Mindenki lusta, sértődékeny, és egyébként is mindig könnyebb másra lőcsölni a felelősséget. Keressen ő először, kérdezze meg ő, hogy én hogy vagyok, majd ha ő megteszi ezt meg azt, akkor talán én is. Önző világban élünk, és kár lenne tagadni, Te is az vagy és én is. Ha mélyen magadba nézel te is beláthatod. Ha nem így lenne, nem itt tartanánk.
A legszörnyűbb az egészben, hogy ezáltal megkérdőjelezhetővé vált számomra, hogy a szüleink, nagyszüleink generációjában tényleg ennyire más volt minden, és eltorzult a fiatalok értékrendje, vagy akkor sem voltak életen át tartó szerelmek, szenvedélyek, rajongó tekintetek, csak egész egyszerűen nem volt divat elválni, szakítani meg pláne. Mégis muszáj abban hinnem, hogy márpedig létezik mindenki számára valaki, akivel öröm 20 év után is egy ágyba lefeküdni, akire nem unsz rá, tudsz mosolyogni az idegesítő szokásain is, tudtok külön is létezni, de egész egyszerűen nem akartok, mégsem kell feladnotok a saját egyéniségeteket és mivoltotokat és tudod, hogy fordítva is megvan minden érzés benne feléd, hogy világok dőlhetnek romba, kipusztulhat minden körülötted, Ő ott lesz, nem előtted, nem mögötted, hanem Veled és melletted. Csak elég kitartóan kell keresni ezt a valakit. Ha ebben nem bízunk, hát mégis miben kellene?
Krajnyik Cintia
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez