Bár a Hiperkarma 23 éves idén, hiszen az aktív éveiket 2000-től számolják, mégsem kimondottan és közvetve őket ünnepeltük meg a Parkban, hanem az egyik megjelent albumukat, az Amondót, ami 2023 májusában kereken húszéves lett.

Nyári indítóként is fellehetett volna tüntetni, hiszen június elsején tartotta e születésnapi koncertjét a Hiperkarma. 20:00-ra volt kiírva a kezdés, pár percet elkésve érkeztünk meg, de amikor átléptünk az ellenőrző kapun a Park területére, abban a szent pillanatban kezdték el a fiúk a koncertet: ez kicsit olyan érzést keltett bennem, mint valami örök életig tartó összeköttetés. Hogy bármennyire is szétszakadhat az ember, bármerre is vezethet az útja, de akkor is vannak dolgok és szituációk, amelyek soha nem fognak változni. Mert az Amondó azt is jelenti, ez a 20 év azt is jelenti, hogy egy húszévig tartó kemény drogfüggőség után vagyunk már: illetve Bérczesi Robi, a zenekar frontembere van túl egy húszévig tartó kábítószerlavinán, egy mély és nehéz szakaszon, de mivel az évek alatt párhuzamosan robogtunk mi a közönség és a Hiperkarma, mindenhol és mindig ott voltunk, így azt hiszem joggal lehet mondani, hogy ez a húszév mindenkié.

photocredit: Budapest Park

Nem emlékszem, hogy került az életembe a zenekar. Hogy hol voltam először a koncertjükön, talán a Zöldpardonban még. Csak tippelni tudok és homályosan emlékezni arra, hogy mintha a „Kérdőjel” című szám lett volna az első, amit hallottam volna tőlük: de ha nem is ez a szám volt az első, mindenképp az egyik főmeghatározó szöveg lehetett a számomra. Viszont a jelentésük az életemre nézve, az megmaradt: régen a dalszövegek, mintha valami erős tartozékok, kapaszkodók lettek volna, erősítők, amik mentén haladva mindig kijutottam a kavalkádból, vagy egymással párhuzamban, egymást kezét fogva fedeztük fel a szabadság és a kontroll közös metszetét. Önfelismerés, önutazás, határok megismerése, kitolása vagy épp figyelembe se vétele. A szorongások, a sötét felhők, az érzelmek kuszaságai, vagy éppen helyre pofozott egy-egy dal, egy-egy album, hogy ki is vagyok és kit csak megjátszok, hogy kik is a többiek és ki is az, aki csak felszínesen játszadozik. Ebben a 20-, illetve 15 évben talán sikerült kidobnunk a dobókockán lévő összes számot: voltunk lent, voltunk fent, voltunk, összezavarodva, voltunk menekülve önmagunk elől is, voltunk magas falak mögött, voltunk sírva, voltunk boldogan, voltunk beleveszve a saját magunk által kreált függőségünkbe, voltunk olyanok, akik képtelenek voltak nemet mondani és voltunk olyanok, akik magukat hibáztatták, ha mégis egyszer nemet mondtak, mikor mindenki igent várt volna. Voltunk küzdők, szorongók, társaságban, egyedül, gyengén, szégyenkezve, erősen. Voltunk fiatalok, akiknek eszükbe se jutott a trauma kifejezés, csak éltek a pillanatoknak, hiszen „egyszer élünk, nem igaz?” Voltunk olyanok, akiknek a mottója az engedd el volt. Voltunk olyanok, akik nem tudtak kiállni magukért, akik nem álltak ki másokért, akik búcsút mondtak olyannak, akinek nem kellett volna és az életükben hagytak olyan kapcsolatokat, amiknél jöttek a különféle jelek, hogy nem kéne újra és újra esélyt adni. Voltunk kapcsolatfüggők is, és voltunk azok, akik nem jöttek ki egy időben saját magukkal: talán, mert túlságosan megszerettek volna felelni a többi embernek. Kicsit mindig széllel szemben mentünk, lehet, ez is egy kapcsolódó pont a Hiperkarma és köztünk, az állandó közönség között. Párhuzamosan haladtunk egymás élete mellett úgy, hogy nem néztünk rosszallóan egymásra – bár most lehetne mondani, hogy egy zenekar hogyan is tudna kérdőre vonni minket földi halandókat? De ha ott vagyunk lent a mélyben lelkileg, ott, ahol igazából nincsen biztos talaj a lábunk alatt, ahol mindenben képesek vagyunk jelet látni, ahol erősödik a szorongásunk, ott akkor mindenben és mindenkiben megérezzük azt, ami miatt elönthet minket a szégyenkezés -, illetve jelenesetben a dalszövegek szövegeit, amik olybá’ tűntek, mintha rólunk is szólnának. Azonosulni tudtunk Bérczesivel: ki-ki a maga módján, de úgy éreztük, hogy ismer minket, hogy a saját naplónkat írja le olyan szinten, ahogy mi akkor még sosem tennénk.

Az egyik olyan zenekar a világon a Hiperkarma, ahol nem mondják ki, ahol nem hangoztatják úton-útfélen, sőt, inkább sehogy se, és mégis benne van a levegőben, hogy mindenkit szeressünk, mert egyek vagyunk és minek is háborúzgatni, ítélkezni, amikor az égvilágon semmi, de semmi értelme sincsen? Azt mondják, hogy az életünk minden jelentősebb vagy kevésbé jelentősebb eseményeihez van egy főcímzene: a Hiperkarma az egyik ilyen háttérzeném. S amikor most belépve a Budapest Parkba meghallottam őket, nem volt feszültség, nem volt szorongás, nem volt félelem, nem volt semmi sem, csak az abszolút könnyedség, szabadság és biztonság. Mint amikor az ember hazaér. Mint amikor nincsen semmi piszok a levegőben, nincs hamisság, füllentés, hazugság, megjátszás, csak a színtiszta őszinteség, cenzúrázatlanság, és amikor nincs múlt, jövő, csak a jelen.

photocredit: Budapest Park

Milyen érdekes, hogy a zenék mennyire sokkal maradandóbbak lehetnek egy-egy embernél, nem igaz? Akikkel el kezdtem járni a Hiperkarma koncertjeire, akikkel a dalszövegekkel üzengettünk egymásnak, az a társaság már nincs is az életemben évek óta. A hiánynak van szavatossága, vagy idővel inkább csak hozzászoksz a nincshez? Az a társaság olyan volt számomra, mintha a családom helyett a családom lenne, csak aztán megmutatkozott, hogy valójában csak önmagukat lesték. Ez a körkörösség folytatódott, és bár fejlődtem, változtam, de a negatív ego, az énközpontúság csak rosszabbodott az embereknél: a buliban és a vattacukorillatú felhőben mindenki partner, viszont az lesz Valaki, aki szó nélkül önmagát is ledobva a rosszban is stabil ponttá alakul. A barátságban sincs, ahogy sehol sem kéne alá-, és fölérendelésnek lennie. Aki nem tudja megérteni a poklot, az önmagát sem engedte soha a mélység közepette: de a felszínnek vajon meg mi értelme? Amikor pár hónappal később rád írnak, hogy mennyire dühösek, mennyire haragudnak, mert látszólag mennyire jól elvagy, miközben semmit sem reagálsz nekik, akkor... vagyis jelenleg, a legfrissebb ilyennél már azt voltam képes mondani, hogy ácsi. Te vagy dühös rám, amikor valójában nekem kéne az lennem, hiszen amíg ott álltam melletted, adtam a jókedvet, a támogatást, amíg minden tökéletes volt, aztán hirtelen amikor már nem kaptál fényt, amikor kiderült, hogy a becímkézett erős címke mögött, amivel ti skatulyáztatok be, olykor igen is itt is vannak csendek és tányértörések és gyengeségek, szóval amikor nem a megszokást hoztam, akkor megharagudtál rám és úgy csinálod, mintha te lennél az áldozat, én meg a szemét, aki szó nélkül elhagyott téged? Hogy ameddig kibeszéltél a hátam mögött - állítólag pusztán csak aggódásból -, addig én a túlélésért harcoltam nap, mint nap, hogy fent maradjak és ne veszítsek el semmit sem még jobban, amit eddig felépítettem? Hogy ne engedjem meg az abúzusi környezet utóhatását, miszerint a béka segge alatt legyen az önbizalmam, az erőm, a minden is együttvéve, hanem tisztában maradjak azzal, hogy mit érek? Amikor kimondom az abúzust, az emberek többsége csak sajnálkozva néz, bólogat, majd pár másodperces csend után témát vált. Viszont, ha én vagyok az, aki nem figyelek oda a másikra, nem kérdezek vagy ha nem úgy mondok valamit, amit elvárna, akkor már bunkó vagyok. Miért is vártok el olyat emberek, amit igazából ti sem tesztek meg? Ezt hívják negatív egonak. Ezt hívják énközpontúságnak. Erre mondja Dr. Máté Gábor azt, hogy aki felnőttként is nárcisztikus, az nem kapott meg valami fontosat gyerekkorában.

Ez az, ami egy Hiperkarma koncerten sosem volt meg: a nárcizmus, a „csak én” attitűd és látásmód, de az önmagunkat megjátszás sem, hogy másnak akarjuk mutatni magunkat. Eléggé megdöbbentő lehet ez az állapot annak tükrében, hogy a Hiperkarmának nagyobb hányadát Bérczesi kábítószerfüggőségben töltötte. Kereken húszév droghasználat van a háta mögött. Eszembe jutott a koncert közben az is, hogy a közönség együtt nőtt fel, idősödött a zenekarral: végigjártunk közösen egy utat, volt rosszabb, volt jobb időszak, de ugyanazzal a szeretettel, őrjöngéssel, pozitivitással és odaadással énekeljük még mindig Robival a dalokat, mint mondjuk 15 évvel ezelőtt. Mintha nem változott volna meg semmi, közben pedig mindenki más lett: még visszajönnek azok az érzések, illatok és olykor gondolatok, amik egy-egy dalt jelentették régebben, de már nem azok az érzések határoznak meg minket belül. A dalszövegek, az adott zenék egy lelkiállapothoz, egy helyzethez, a saját személyiségemhez kötődnek éppen abban az aktuális pillanatban, amikor megtalálnak, és nem a környezet vagy a körülöttem lévő személyek határozzák meg. Érzed, amikor valami fontosra találsz rá. Érzed, amikor hirtelen a semmitől felbukkan egy kapcsolódási pont valakivel.

• hiperkarma hiperkarma budapest park

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!